Füstté vált munkakedv

Bizonyára emlékeznek rá, nemrégiben írtunk arról, miért fontos a munkaadóknak foglalkozniuk a szervezeti egészségfejlesztéssel. Akkor a szakértő elmondta, ma már a cégek jól felfogott érdeke, hogy megőrizzék munkavállalóik mentális egészségét, csökkentsék a munkahelyi ­stresszt, a kiégést. De mit is jelent a kiégés, amit legtöbbször angolul burnout szindrómaként emlegetnek? – tettük fel a kérdést Tullner Gabriella szakpszichológusnak. A téma már csak azért is fontos, mert egyes statisztikák szerint a különböző szakmákban egyre jellemzőbb, hogy e negatív érzésspirál miatt hagyják el 10-20 éve jól bevált munkahelyüket az emberek.

Frusztráció és közönyösség 

– Köztudott, hogy az egészségügyben vagy a tanári pályán, de számos más munkakörben, ahol emberekkel kell foglalkozni, felelősséggel kell dönteni, folyamatos emocionális hatások érik a dolgozót, túl sok a sürgető határidő vagy a vezetői nyomás rajtuk, a kiégés veszélye is megsokszorozódik. Egyes munkahelyeken a dolgozók 48 százalékát érintheti a burnoutjelenség. Nem mindenki mond fel miatta, de a munkahelyi légkört nyomasztja, ha túl sok fásult, lelkileg kifacsart, stresszes ember dolgozik egy közegben. A kiégésszindróma a krónikus lelki megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, emocionális, mentális kimerülés, ami a reménytelenség, inkompetencia érzésével, a célok, ideálok elvesztésével jár – írta körül az állapotot a szakpszichológus. Hozzátette, a kiégés nem egyik napról a másikra következik be, jól látható jelei vannak, és szakaszolható. A munka iránti kezdeti lelkesedés fokozatosan stagnál, majd átcsap frusztrációba, apátiába. Sajnos a munkahelyi gondok, a kiégés érzése a magánéletre is negatív hatást gyakorol, otthon, a családban sem találja meg a helyét a fásult ember. 
– Az is lehet, hogy kívülről szorgalmasnak, célratörőnek látszik, de fokozatosan veszít lelkesedéséből. Először csak unott, időnként kedvtelennek érzi magát, majd eltűnik a humor és a vidámság a mindennapjaiból. Jellemző, hogy az ilyen ember „hazaviszi” a munkát, bizonyítási kényszere van, s a munka teszi ki élete nagy részét. A kiégés állapotában az emberi psziché megpróbál védekezni, de ha továbbhalad, érzelmileg elidegenedik a munkától, s már csak a feladatvégzésre koncentrál. Sajnos növekszik az intoleranciája, kerülni fogja a baráti látogatásokat és beszélgetéseket, beszűkül a gondolatvilága, levertség fogja el, álmatlan, krónikus fáradtságot érez. Megjelenik az önbizalomhiány, aztán a munkával összefüggő elégedetlensége. Először napközben tart több szünetet, majd többet hiányzik a munkahelyéről, s a végén állást is vált – haladt végig a folyamaton Tullner Gabriella. 
Lényeges megjegyezni, hogy ez a folyamat ciklikus is lehet, és nemcsak az egyén hibáira vezethető vissza, meghúzódhat mögötte szervezeti probléma, a munkateher nem megfelelő elosztása, a monotonitás, az anyagi megbecsülés hiánya, a hivatásbeli sikerek és kudarcok megélése. S mivel nem vagyunk egyformák, a személyiségtípusunk is nagyban befolyásolja, hogyan reagálunk a munkahelyünkön végbemenő változásokra, hatásokra. A stressztűrő képesség, az önbecsülés, az önismeret átsegít a nehézségeken. Felmerül sokakban a kérdés, hogyan előzhető meg a szakmai kiégés.

A motiváció növelése a cél 

– Fontos, hogy az érintett érezze a hivatásában és a munkahelyén, hogy fontos. Legyen lehetősége a szakmai fejlődésre, legyenek biztosítva támogatórendszerek, ha probléma merül fel, pl. esetmegbeszélések. S nem elhanyagolható szempont az anyagi és erkölcsi megbecsültség sem. Ami pedig a munkavállalókat illeti, a kiégés megelőzésében a legnagyobb szerepe az egyén személyiségének van (önismeret, reális szemlélet, a saját korlátok figyelembe vétele). Sok humán foglalkozású úgy gondolja, a személyisége az egyik munkaeszköze, és ha kudarcot vall, hajlamos ezt saját személyisége hiányosságainak tulajdonítani, mely önvádhoz, bűntudathoz vezethet. Célszerű felmérni, mi a szakember kompetenciája, mely tényezők múlnak rajta, s mi az, amiért már nem ő a felelős. Fontos a kudarcok helyett a sikerekre koncentrálni. A kiégésbe könnyű belezuhanni, nehéz felismerni és megállítani, de a legnehezebb felépülni belőle – zárta gondolatait Tullner Gabriella szakpszichológus. 

KO 

Illusztráció: Shutterstock