Értékhintő, időskori „íráskényszer” gyötri

Jó dolog utazni, kirándulni. Ha hosszabb úton vagyunk, a magunkból és a buszból kifelé nézés élményeibe belefér egy kis olvasás vagy rejtvényfejtés is. Egy Nyíregyháza–Szeged út elég hosszúnak ígérkezett ahhoz, hogy egy kis olvasnivalót vegyek magamhoz. Épp a legutóbb kapott könyvecske akadt a kezembe. Azok kategóriájába tartozom, akiknek szánta verseskötetét a szerző: akik szívesen idézik vissza ifjúkori olvasmányélményeiket, versek sorát, címét vagy részleteit. Lélekmelengetőbb, kedélyépítőbb, hangulatemelőbb könyvet nem vihettem volna magammal a dr. Csermely Tibor tanár úr Hazafelé című versgyűjteményénél. A 90. életévében járó pedagógus esetében ez a járás nagyon korlátozott, csak faltól falig terjed és csak a lakásban, mert a lábak elgyengültek, de hála a Jóistennek, ahol az agy fészkel, ott még szellemi frissesség és a gondolatok nyüzsgése tapasztalható a 60 évig a tanári pályán, ahogy ő mondja, az irodalom szavai között élt és tevékenykedett pedagógusnál.
Azért is hála a Teremtőnek, hogy a tanár urat „íráskényszer” gyötri. Ezt egy régebben megjelent kötete bevezető versében fejtette ki. Előző könyveitől eltérően a Hazafelé nem a saját verseiből állt össze, bár a 100 legkedvesebb mű között van néhány maga által régebben írott költemény is, a többi pedig Adytól Weöres Sándorig az ABC minden betűjével kezdődő nevű költőink szebbnél szebb alkotásai.
Dicsekvés nélkül mondom, hogy a száznak a nagyobb felét ismertem, a többit megismertem. Találtam bennük bölcsességet, érzelmeket, tanultam türelmet, kitartást, életörömet, szilárdult a bizalmam, a hitem, reményem.

Bezárt magányában születnek a versei. Ez azóta következett be, amióta kedves, hűséges párja, Zsuzsa tanárnő elköltözött az Örök Hazába, s már csak a bánattal kevert gondolatok, az egyre távolodó emlékek, a fel-felcsillanó élmények idézik azt az időt, amikor ők aktív résztvevői voltak a nyíregyházi közéletnek. Nemcsak érdeklődéssel látogatták a rendezvényeket, hanem szerepet is vállaltak az irodalmi körünk munkájában, a tanár úr akolitusként tette dolgát a Szent Imre Plébánián; nevelték és tanították a Szent Imré-s diákokat, a görögkatolikus főiskola kispapjait (ezt 80 éves koráig végezte). Pályázatokra is írt Meséket a múltból, s nyert is velük, meg a limerick bajnokságra is sok ötsorosa született.

Aki ismeri a tanár urat, az látja, hogy csak a hittel eszében és szívében élheti olyan nyugalommal, türelemmel, tevékenyen nem könnyű magányát. Legyen ez még soká így! Kívánom, hogy teljesüljenek a Valamire mi mindig várunk című versében megfogalmazott szerény vágyai.

A Kelet-Magyarországban időnként közzétett cikkeivel is nevel. A vasdiplomás tanár levelei egykori tanítványához, Imréhez (lehet, hogy ezeket Mikes Kelemen ihlette, aki képzeletbeli magyarországi nagynénjét tájékoztatta a nagyságos fejedelem rodostói életéről?) aki nem egy bizonyos Imrét, vagy csak azokat a fiatalokat szólítja meg, akik erre a névre hallgatnak, hanem minden olvasót tájékoztat, oktat. A legutóbbi levél tartalmát tömören fejezi ki a cím: „Jöttödre vár a világ, könyörületes béke!” Meghatóan szép írás.

Bacskó Albertné ny. tanárnő, a Jósavárosi Irodalmi Kör tagja