Jóízű beszélgetés Szalonnával

Minden kívánságom így teljesüljön! – csaptam össze a tenyerem, amikor kiderült, hogy a második, február 22-ei Folk Klub vendége Pál István Szalonna. A rendezvény nyitányaként bemutatkoztak az Országos Ifjúsági Szólótáncverseny döntőjébe jutott, nyíregyházi kötődésű fiatalok, akiknek a szervező Prima Volta zenekar muzsikált – természetesen a Liszt-díjas prímással kiegészülve. A táncház előtt teltház várta a kerek­asztal-beszélgetést is, ahol a Visken és Péterfalván felcseperedő művész mesélt a gyermekkoráról, zenéről és zenélésről, és arról is, miért ajándékoz hegedűket a tehetséges fiataloknak.

– Mi ott Kárpátalján nagyon jól éreztük magunkat gyermekként, köszönhetően a családnak és a közegnek, amiben felnőttünk. Focizhattunk, játszhattunk, tanulhattunk magyarul... Jó, nem találkoztunk naranccsal, banánnal, mobiltelefonnal, mégis tudtunk egymásnak örülni. Hatéves voltam, a tiszapéterfalvi kolhoz meghívta apuékat az ottani zeneiskolába tanítani, igazgatni, és felkérték a Magyar Állami Népi Együttes mintájára alapított Tisza Dal- és Táncegyüttes vezetésére. Lényegében a népzenei oktatást és a táncházasdit ott, a Tiszaháton kezdték el, mi pedig Eszter húgommal ebbe nőttünk bele. Nem akartam én sem zenész, sem táncos lenni, futballistának készültem, aminek kiváló terepe volt a péterfalvi focipálya – avatta be a klub közönségét a kezdetekbe Szalonna, aki az otthoni lehetőségek hiánya miatt előbb a bodrogolaszi általános iskolában tanult két évig, majd a Debreceni Református Kollégiumban gimnazistáskodott.

„Maga az a disznósajt!”

Pál István Szalonna jelenleg a Magyar Állami Népi Együttes főigazgató-helyettese és művészeti vezetője, azt azonban kevesen tudhatják, fiatal zenészként hogyan került a nagy múltú intézményhez.

– Az együttes a nyolcvanas évek közepén Visken lépett fel, kisgyermekként ez egy meghatározó élményem. Tizennyolc évesen, amikor bementem az akkori igazgatóhoz, Serfőző Sándorhoz, hogy én itt szeretnék muzsikálni, mondta, hogy ez derék, de nem olyan egyszerű ide bekerülni, a 100 Tagú Cigányzenekar szólistái sorban állnak azért, hogy itt zenélhessenek. Erre azt válaszoltam, hogy én egy évig ingyen és bérmentve húzom, és ha ezután úgy döntenek, hogy nekik ez tetszik, akkor maradhatok. Így is volt, aztán 1999-ben, egy három hetes japán turné után felvettek. Az első államis „fellépésem” azonban legalább ennyire emlékezetes!  Tizenkevés éves voltam, amikor a Galga, amivel akkor már zenéltem együtt, és a Méta bekerült az együttesbe. A galgások egyik alkalommal megengedték, hogy egy számra én is kimenjek velük egy számra. Madarat lehetett volna fogatni velem érthető izgalommal álltam a hegedűmmel a Hagyományok Háza előterében, amikor megszólított Vudi Lajos műszakvezető, hogy „Maga mit keres itt?” Mondtam, hogy bemennék hegedülni, mire ő annyit felelt, hogy ide biztos nem fogok, lehet elballagni. És tényleg nem engedett be! Amikor kijöttek a többiek és elmeséltem, mi történt, odavittek Lajos bácsihoz és bemutattak tisztességesen. Két nappal később ismét találkoztunk, rám nézett és csak annyit dörmögött: „Ja, tudom, maga az a disznósajt!” – eltalálta...

Gyűjti a magyar hegedűket

Pál István Szalonna a kulturális élet maghatározó alakja, muzsikál, gyűjt, tanít, beszélget, fáradhatatlanul járja az országot, de legalább ilyen fontos számára a kárpátaljai magyarság népzenei oktatása, a közösségszervezés.

– Ha elhagyod azokat a dolgokat, melyektől az vagy, aki, teljesen értelmetlen bármilyen népművészeti misszióba kezdeni. A mi életünknek az adja meg a tartalmat, hogy hazajárunk Kárpátaljára, és tesszük, amit itt is, ugyanolyan szívvel, de az is tagadhatatlan, hogy prímásként Magyarországon akkor kezdtek jegyezni, amikor eljátszottam mesterem, Murzsa Gyula nótáit úgy, ahogy Tiszaújlakon megtanultam tőle. És bár rugdos minket az élet keményen, a kárpátaljai elég konok nép, a jég hátán is megél.

A közönség első soraiban több olyan fiatal népzenész is helyet foglalt, akiket így vagy úgy, de tanított a Folk Klub vendége, sőt, hangszert is adott nekik. Mint kiderült, volt miből...

– Ötvenkét magyar hegedűm van 1850-től. Ez egy elég nagy szám, a házban nem lehet úgy öt métert megtenni, hogy ne ess át egy tokon, de ez van, a bolondja vagyok. Járom a zsibvásárokat, megveszek valami ócska hangszert, farigcsálom, rendbe teszem, eladom, az árából vásárolok másik kettő. Azokat is javítgatom, továbbadom, és amikor összejön a pénz, veszek egy magyar hegedűt, amit megtartok.  Aztán kezdődik a mutatvány elölről... Amikor megkaptam az egyik nagyobb állami kitüntetésemet, azzal járt egy komolyabb összes. Másnap elmentem a Nemzeti Filharmonikus Zenekarhoz és megvettem az első hegedűs hangszerét. Apuék otthon lebetegedtek – idézte fel nevetve a muzsikus, aki maga mostanra saját készítésű hegedűvel is büszkélkedhet.

– Most volt az első kiállításom a Zeneakadémián, ahol a nagyterem egyik oldalán a kortárs magyar hangszerkészítők munkáit mutatták be, a másik oldalon pedig az én negyven hegedűmet. Egy dolog bánt csak: a hangszer akkor ér valamit, ha játszanak rajta...