Jegyzet: Amit már Pompeius is tudott

Nyíregyháza - Az élet egyik legnagyobb ajándéka, ha utazhatunk. Nemcsak gondolatban vagy a tévé előtt ülve, hanem valóságosan: megélve minden egyes pillanatát, kiélvezve az utolsó cseppjét is. Különleges izgalom útra kelni, megpróbálni felkészülni a ránk váró élményekre, majd megérkezve rácsodálkozni épületre, parkra, emberekre – vagy éppen egy kirakatra, egy furcsán kövezett utcára - Száraz Ancsa jegyzete. 

Barátkozunk a miénktől eltérő mentalitással, a kávéház teraszán mellettünk ülőkkel, vagy azzal a soklábúval, ami a falon mászik a szobánk falán. Ételek, ízek, dallamok bukkannak fel az emlékeinkben évek múlva, kacatok közt talált beszállókártya láttán jut eszünkbe egy régi utazás kedves képe. Kis utcák zeg-zuga, a forgalom káosza, a belépőjegyre várakozás izgalma, az egésznapi gyaloglás utáni megpihenés öröme – mind-mind benne van egy eltett, de megtalált szuvenírben.

Hajózni muszáj – mondta Pompeius a hajósainak, amikor viharban kellett gabonát szállítaniuk Szicíliából Rómába, és a lényeg nem sokat változott. Utazni ha nem is kötelező, de legalábbis ajánlott, mert minden egyes kilométerrel többek leszünk. Aki világot lát, talán más szemmel néz. Ha siránkozna, eszébe jut az egyiptomi hegyek közti kunyhóban élő kisfiú képe, vagy ha az autóvezetőket szidná, a tehenekkel elválasztott sávok ugranak be neki. Azért kell időnkét vonatra, hajóra vagy repülőre szállni, hogy amikor visszatérünk, tisztábban lássunk. Hogy tudjuk, hol van a helyünk a világban, és hogy milyen szerepet szánunk magunknak – a saját életünkben.