Karrier magyar szoftverrel az óceánon túl

Interjú Lengyel Krisztina Évával, a Graphisoft dél-amerikai pénzügyi igazgatójával. A beszélgetőpartner Marik Sándor.

Ez az interjú még a könyvhéten, a Kossuth téri könyvsátorban „fogant”, ahol egy kötetbemutató után váltottunk néhány mondatot Lengyelné Álmos Évával, aki unokájával jött el a könyv ünnepére. Az egzotikus szépségű nagylány, Helena Michelle Mexikóból érkezett, az iskolai szünidőt töltötte a nyíregyházi nagymamánál. A beszélgetést néhány héttel később videotelefonon folytattuk az édesanyával, Lengyel Krisztina Évával, aki egy multinacionális szoftvercég, a Graphisoft közép- és dél-amerikai pénzügyi igazgatója mexikóvárosi székhellyel.

Ha azt hallom, multinacionális cég, általában nagy külföldi vállalkozás képe jelenik meg, amely jelentős tőkével érkezik hazánkba, s kezd terjeszkedni. Az ön cége esetében ez éppen fordítva van: Budapestről kiindulva hálózza be a Földet. Kérem, avasson be, miként lesz egy magyar vállalkozás világpiac-vezető a saját szegmensében!

Lengyel Krisztina Éva:  A Graphisoft az iparágban az egyik legfontosabb szereplő, szoftvercsaládját jelenleg világszerte többszázezer építész használja. Az ágazat alig fél évszázados, hiszen csak a személyi számítógépek elterjedésével jelentek meg a tömeges igények, igaz, attól kezdve villámgyorsan fejlődött. Ilyenkor az elsők tetemes előnyre tehetnek szert. Bojár Gábor, aki ma is a cég igazgatóságának elnöke, egy programozó társával 1982-ben alakított gmk-t – emlékszik valaki erre a kifejezésre: gazdasági munkaközösség? –, ebből nőtt ki a Graphisoft. Az alapító korát megelőzve a világon elsőként fejlesztett számítógépeket működtető programokat, amelyek gyorsan sikert arattak. A képernyőn ugyanis azonnal látszik, hogy milyen lesz a kész munka, ehhez korábban rajzok tömkelegére volt szükség. A szoftvereket nálunk is folyamatosan fejlesztik: az építészek után a belsőépítészek, a városépítészek, táj- és kertépítészek is megtalálják a számukra legmegfelelőbbet. A megalakulást követő hatodik évben már európai piacvezető volt a cég, 1998-tól pedig tőzsdén jegyzik. Jelenleg leányvállalata működik Németországban, Angliában, Japánban, az Amerikai Egyesült Államokban – és újabban Mexikóban. Ilyen környezetben kell helytállnunk Dél-Amerikában.

Querétaro – a család jelenlegi lakhelye – a világörökség része FOTÓ: HAAKON S. KROHN

Gondolom, nem volt könnyű lépegetni a ranglétrán a gyakornoki beosztástól a külföldi igazgatói posztig, ahogy általában lenni szokott. Melyek voltak a „mérföldkövek”?

Lengyel Krisztina Éva:  A mi életünk teljesen másképpen alakult. Külföldi tanulmányaim után, az egyetemen megismert párommal, későbbi férjemmel, Sergio Rodriguezzel Budapesten helyezkedtünk el, ő három évig építészként egy kanadai vállalatnál dolgozott, én egy amerikai hátterű PR-cégnél. Mivel férjem mexikói, a szabadságokat a csaladjanal, Mexikóvárosban töltöttük többször. Párom gyakorta áradozott a családi-baráti beszélgetéseken egy építészek számára Magyarországon kifejlesztett szoftverről, amely szerinte jobb, mint bármelyik addig megismert. Barátai ösztökélték, ha már ilyen jó, alapítson vállalkozást az elterjesztésére Mexikóban. Betették a bogarat a fülünkbe. Éjszakákon át töprengtünk, férjem az építészi, én a közgazdasági–pénzügyi–marketing oldalt kezdtem felmérni. Megtudtuk, a szoftver itt sem ismeretlen, de nincs hivatalos forgalmazója. Osztottunk, szoroztunk, majd döntöttünk: váltunk. Jelentkeztünk a tervünkkel a Graphisoftnál, hitelt kértünk egy közeli rokontól és megvásároltunk néhány mintadarabot. 1996 nyarán felmondtuk budapesti munkahelyeinket, és elkezdődött az új életünk Mexikóban. Önálló vállalkozók – lényegében nagykereskedők – lettünk, és értékesíteni kezdtük az ArchiCAD integrált építészeti tervezőszoftvert.

Kezdő üzletemberként is olyan lelkes volt a fogadtatásuk, mint a barátok között? Milyen híre volt a szakmában a magyar terméknek?

Lengyel Krisztina Éva: Még ha csak a termékről lett volna szó! Sokszor el kellett magyarázni, hogy honnan jöttünk. Egy másik kontinensről, tizenegyezer kilométerről, a 110 milliós Mexikóból nézve „Hungría” – sajnos – nem a világ közepe. Hiába volt Puskás öcsink, van Rubik-kockánk, tokaji borunk, ezek egy beszélgetés indításához jók ugyan, de hát mi nem ezeket akartuk eladni. És volt még egy komoly nehezítő tényező: a szomszédos Amerikai Egyesült Államok. Mexikóban ugyanis általános a vélekedés, hogy a fejlett termékek, műszaki cikkek északról érkeznek. Nekünk is meg kellett küzdeni ezzel.

Éjszakai kivilágítás Querétaroban, előtérben a 250 évnél régebbi vízvezeték. FOTÓ: GIPSDILE

Mennyi idő után kezdték azt érezni, hogy mégiscsak érdemes volt?

Lengyel Krisztina Éva:  Nem akarom dramatizálni a helyzetet, sokszor volt szükség új lendületre. Meg kellett ismerni a helyi tárgyalási szokásokat, előítéleteket, megküzdeni a kalózszoftverekkel. Több év telt el, mire érzékelhetők lettek az eredmények, már nem mindig nekünk kellett kopogtatni, minket is kerestek. Az igazi fordulat 2013-ban történt, amikor a budapesti központ az együttműködés vonzó kiterjesztését ajánlotta. Vállalkozásunk a Graphisoft leányvállalata lett, Mexikóban mi forgalmazzuk a nagy cég szoftvereit és feljesztjük a viszonteladói hálózatot egész Dél-Amerikában. Férjem a vállalat vezetője, én pedig a pénzügyi igazgatója lettem. Ismét nagy kihívással kell szembenéznünk, de most már egy multinacionális nagyvállalat áll mögöttünk ahonnan minden támogatást megkapunk.

Beszéljünk egy kicsit a családjáról! Hogyan alakult az életútja Mexikó előtt?

Lengyel Krisztina Éva: Édesanyám 44 évig az ÁNTSZ járványügyi ellenőreként dolgozott Nyíregyházán, édesapám, Lengyel Csaba mérnök volt. Ketten vagyunk testvérek, öcsém, Lengyel Attila, tanár. Szüleim mindvégig egyengették az utamat, édesanyám ma is segít amikor nyaranta a lányaim nála vakációznak. A Krúdy Gyula Gimnáziumban érettségiztem 1986-ban. Sok kiváló pedagógusra emlékszem, de alapvetően matematikatanárom, dr. Bágyi Péterné szakértelme kellett ahhoz, hogy első körben bekerülhessek a Közgazdaságtudományi Egyetem népszerű külkereskedelmi szakára. A nagy változások, a rendszerváltás idején voltam egyetemista Budapesten, ebben az időszakban történt a spontán privatizáció, a bel- és külpiacok átrendeződése – napestig lehetne sorolni. Nagyot változott az életem, amikor negyedévesként elnyertem egy amerikai ösztöndíjat. Texasban, az austini egyetemen tanulhattam, 1992-ben szereztem Master of Public Affairs (MPA) fokozatot. A közszolgálati specializáció révén gyakorlati időmben egy texasi kormányhivatalban dolgoztam. Mindvégig nagy hasznát vettem a nyelvtudásnak. Itthon a külker szakon két idegen nyelv tárgyalási szintű használata volt a követelmény, én a korábban is tanult angol és német mellé még a spanyolt is felvettem, ezért átjártam a műegyetemre. A spanyol nyelv akkor még nem nagyon volt divatos nálunk, holott ezt a nyelvet a világon négyszázmillió ember beszéli, huszonegy ország államnyelve. Részben ennek a nyelvnek köszönhetem, hogy mexikói férjemet a texasi egyetemen megismertem – a továbbiakról már beszéltünk.

Mexikó szépségeivel nem lehet betelni: a képen a Szépművészeti Múzeum a fővárosban FOTÓ: ENRIQUE GRANDOS SALAS

Közel húsz év után milyennek látja Mexikót?

Lengyel Krisztina Éva: Kifejezetten kellemes ország, jó klímával. A fővárostól nem messze, Querétaroban lakunk, amely a világörökség része. Az emberek barátságosak, lazák, a gasztronómia kiváló. Sokszor van nálunk nagyobb társaság, ami tíz, tizenöt főt jelent, de ha csak mi, négyen ülünk a vacsoraasztalnál, az is nemzetközi kavalkád. A gyerekek az édesapjukkal spanyolul társalognak, velem – természetesen – magyarul, mi viszont a férjemmel angolul beszélünk, így a lányok három nyelvet tudnak lényegében anyanyelvi szinten. Magyar tudásukat lényegesen segíti, hogy nyaranként haza járnak táborozni, hatodik osztályban pedig fél évig mindkettő Nyíregyházán tanult. Az 1997-ben született Helena Michelle a görögkatolikus általános iskolába járt, az 1998-ban született Uma Sofia pedig a Kodályba – ez számukra feledhetetlen emlék. (Uma szokatlan neve indiai – emlékeztet bennünket házasságkötésünk helyszínére, az indiai Hyderabadra...) Közel húsz év után azt mondhatjuk: szép családunk, jó munkánk van, szeretünk Mexikóban élni. És végre megengedhetem magamnak, amit már régen szerettem volna: a munka mellett taníthatok is, mégpedig világgazdaságot és jövőkutatást a nemzetközi kapcsolatok tanszékén Mexikó egyik legrangosabb magánegyetemén.

Azt is mondhatjuk, hogy véglegesen letelepedtek?

Lengyel Krisztina Éva: A mai világban azt mondani, hogy valami végleges, aligha lehet. Természetesen szeretnénk látni itteni munkánk már-már beérő gyümölcsét.

- Marik Sándor -