Mindenszentek, és amit számomra jelent

Ez egy katolikus ünnep. Reformátusként, kötelességemnek érzem, hogy említést tegyek ennek az ünnepnek a református ágáról. Míg a mindenszentek ünnepe a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja, nálunk, reformátusoknál nem egyházi ünnep sem a halottak napja sem a mindenszentek, mert helytelennek ítéljük a katolikus halotti kultuszt.

Református vagyok, viszont a mindenszentek számomra nem is inkább egyházi, mint személyes ünnep. Nem csak saját, de szerintem legtöbbünk nevében írhatom: sok ember hagyott itt minket. Valakik hirtelen, valakik sajnálatos módon, hosszú küzdések után. Mindezek mellett,

a halál természetes dolog, mondani szokták: az élet körforgása.

Még is fájdalmas tud lenni. Akár hosszú ideje ismertünk valakit, akár csak az előtte való pár napban ismerhettük meg, még is, valahogy belopta magát a szívünkbe. Személy szerint az a véleményem a mindenszentekről, mint a Valentin-napról. Minden nap szeressük a párunkat, és fejezzük ki az iránta érzett szerelmünket.

Minden nap gondoljunk az elhunytainkra, emlékezzünk vissza rájuk, éljenek bennünk tovább. Ugyanakkor, örülök, hogy van egy egyetemesen elismert ünnep, amikor egész nap, akár az egész föld halottjaira emlékezhetünk. Emlékezünk, milyen volt a velük töltött idő, tovább gondolni, milyen lehetett volna az élet, ha ők nem távoznak el.

Mindenki másképp, máshogyan dolgozza/dolgozta fel, viszont ezen a napon

egy valami mindenképpen közös bennünk: a gyász.

Ezen az ünnepi napon az egész környezetünk gyászba borul. Talán, valamilyen módon még is ez a szép benne. Elmenni a temetőbe az elhunytainkhoz. Személyesen emlékezni egy mécsessel a velük eltölthetett időkre. Az a mérhetetlen gyönyörű látvány november 1-jén este, ahogyan az a sok emlék megvilágítja a temetkezések helyét.

Marosi Ditta