Jegyzet: Négy év múlva itt...

„Egy bajom van a foci vébével: négy évvel gyakrabban van, mint ahányszor lennie kéne.” Így véleményezte az egyik munkatársam a most végződő brazíliai világbajnokságot. Érezhető, hogy ő valószínűleg nem abban a tudatban kelt fel egy hónapon keresztül minden reggel, hogy aznap este a meccsek idejére kisajátítja magának a távkapcsolót. Sipeki Attila jegyzete.Most, hogy befejeződött a focivilág legrangosabb eseménye, a vele együtt érzők talán fellélegezhetnek az egy hónapos foci túladagolás után, viszont a többségnek máris hiányoznak a meccsek.

Mindkét tábort meg lehet érteni, de tény, hogy – főleg ha még az időjárás is úgy akarta – ez az egy hónap megmozgatta a leglustább, legérdektelenebb embereket is, mert ha másért nem is, a 7–1-es meccs után biztos még nekik is felakadt a szemük. De tényleg.

Idősek, fiatalok, férfiak, nők, egyedül, párban, családdal, unokákkal, ha csak pár percre is, de megálltak a sörsátrak és kávézók előtt és belekukkantottak a mérkőzésekbe. Megmosolyogtató és üdítő volt látni, amint a kisember, apukája ölében ülve egy holland mezben a maga módján meredten tekint a tévére, mellettük pedig egy hét fős lánycsapat elemzi a látottakat.

Az itt élő olasz és német állampolgárok például üvöltve énekelték nemzetük himnuszát –, olyan érzése volt helyenként az embernek, mintha megrázták volna a földgömböt és mindenfelől vegyesen potyogtak volna a megyébe a népek.

Most, hogy vége a focibulinak, szintén igazolódik a tény, hogy mióta világ a világ, ez az a sport, ami a legtöbbeket megmozgat és összehoz. Aztán ha egyszer végre már a magyar himnuszt is skandálhatnánk egy vb meccsen...

Sipeki Attila