Hét méter fölé, majd maga alá került

Nyíregyháza, Montreal - Negyven éve annak, hogy ötödik lett a montreali olimpián a nyíregyházi távolugró. Interjú Szabó Ildikóval, a negyven évvel ezelőtti montreali olimpia ötödik helyezett távolugrójával.

Most őszintén! Mennyi esélye van manapság annak, hogy távolugrásban ötödik legyen az olimpián egy magyar versenyző? Gyakorlatilag semmi. A nyíregyházi Szabó Ildikó véghezvitte ezt a bravúrt – éppen negyven évvel ezelőtt, 1976-ban, Montrealban. És még nagyobb lehetett volna a szenzáció!

A huszonegyedik születésnapja után néhány nappal a huszonegyedik olimpián lett ötödik. Eszébe jutott ezekben a napokban, hogy mi történt negyven évvel ezelőtt?

SZABÓ ILDIKÓ: Már csak azért is, mert közeledik a mostani olimpia, és ilyenkor fokozottan figyelem a sport világát. Az jutott eszembe, hogy jó lenne most is ott lenni, olyan fiatalnak lenni, mint Montrealban. Az első tengerentúli utam volt, amely nagyon szép emlékekkel zárult.

Az olimpiát megelőző évben 666 centiméterrel vezette a világranglistát. Ez az esélyesek közé emelte?

SZABÓ ILDIKÓ: Abszolút az esélytelenek nyugalmával utaztam az olimpiára. Az volt az elvárás velem szemben, hogy kerüljek be a tizenkettes döntőbe, és ott érjem el a tőlem telhető legjobb eredményt. Ez sikerült, bár a selejtezőben csak a harmadik, utolsó ugrásommal tudtam kiharcolni a fináléba jutást. Akkor még más rendszerű volt a kvalifikáció és a selejtező is, annyian voltunk, hogy a selejtező reggel kilenctől délig tartott, egyetlen pályán. Gyakorlatilag óránként ugrottam egyet. És még a tizenkettes döntőt is megrendezték aznap.

Meséljen a döntőről!

SZABÓ ILDIKÓ: A selejtező után visszamentem a szállásra, és mivel egész délelőtt étlen-szomjan versenyeztem, megettem egy csirkecombot és ittam egy jéghideg ásványvizet. Aztán vissza a pályára, ahol négy órakor kezdődött a finálé. Jól ment a versenyzés, 659 centit értem el, éppen annyit, mint a negyedik helyezett, aki a jobb második kísérletével előzött meg. A harmadik szovjet versenyző 660-t ért el, vagyis egy centivel maradtam le a dobogóról, héttel az ezüstéremtől, a győzelemhez pedig 672 centi kellett.

Mi történt az utolsó sorozatban?

SZABÓ ILDIKÓ: Ugrottam egy hatalmasat, de elvették. Legalábbis így utólag azt mondom, hogy jogtalanul vették el. Hét méter feletti ugrás volt, világcsúcs, az első jegyzett hét méter feletti női ugrás lehetett volna (a világrekordot 699-cel a keletnémet Sigrun Siegl tartotta akkor – a szerző), amivel megnyertem volna az olimpiát. Öreg bácsikák voltak a versenybírók, akik legalább egy percen keresztül nézték a gyurmát, hogy van-e rajta nyom. Odahívták a főbírót, majd addig-addig nézegették, míg végül felemelték a piros zászlót. Nagyon ki volt élezve a lécfogásom, de akkoriban még nem lézerrel figyelték, hogy beléptél-e vagy nem. Ugyanakkor ha belépek, az egyértelmű nyomott hagyott volna a gyurmán, mert én voltam az egyedüli a mezőnyben, aki nem speciális távolugrócipőben versenyzett, hanem tapadókorongos sprintercipőben.

Nagyon csalódott volt?

SZABÓ ILDIKÓ: Érdekes, akkor nem annyira. Úgy voltam vele, tőlem a döntőt várták, azt teljesítettem. Aztán később magam alá kerültem, mert tudatosult bennem, hogy micsoda esélyt vettek el tőlem, és az olimpiai arany birtokában most aligha egy negyedik emeleti önkormányzati bérlakásban beszélgetnénk… De hát NDK-s, amerikai és szovjet versenyzők is végeztek előttem, politika és sportdiplomácia is lehetett abban, hogy nem engedték megelőzni őket.

Meg talán más is…

SZABÓ ILDIKÓ: Nagyon sajnálom, hogy az akkori doppingmintákat már nem tudják elővenni. Én sosem nyúltam tiltott szerhez, és bár egyszer Tatán a kezembe nyomtak egy tasak furcsa „vitamint”, de az végül a kukában landolt. A keletnémet, szovjet és amerikai versenyzőkre viszont elég volt ránézni, és rögtön tudta az ember, hogy mitől olyan jók. Számomra a becsület és az egészség fontosabb volt ettől.

Kétszáz méteren is szerepelt Montrealban. Az a versenyszám hogyan sikerült?

SZABÓ ILDIKÓ: Ekkor lett jelentősége annak, hogy megittam a jéghideg vizet a távolugrás selejtezője után. Másnapra ugyanis begyulladt a torkom, és az azt követő napon a kétszáz méter előfutamában már lázasan álltam rajthoz, és ki is estem.

Milyen üzenete van annak, hogy Nyíregyházáról indulva csaknem az olimpiai dobogó tetejéig ugrott?

SZABÓ ILDIKÓ: Az, hogy fanatizmussal sok minden elérhető. Örökmozgó gyerek voltam, akinek mindene volt a sport. Egy mezei futóversenyen fedezett fel Seregi Ervin, elkezdtem járni edzésre, sok versenyszámban ügyesnek számítottam, végül a sprinterek és ugrók felkészítéséért felelős Molnár Pista bácsihoz kerültem. Hogy is mondjam, a stadionban nem voltak éppen ideálisak a körülmények, salakos volt a pálya, végül az én kedvemért Ózd mellől, a bányából hoztak egy gumicsíkot az ugrógödör elé, aztán lett egy rekortáncsíkunk is.

Abban a pályafutásban két-három olimpia még bőven benne lett volna. Miért nem jött ki belőle ez lehetőség?

SZABÓ ILDIKÓ: Az olimpiát követő évben 676 centivel magyar rekordot értem el, ezüstérmes voltam a hetvenhetes és a hetvennyolcas fedett pályás Európa-bajnokságon is San Sebastianban, illetve Milánóban. Két egymást követő magyar bajnokságon is mesterhármast értem el a száz és a kétszáz méter, valamint a távolugrás megnyerésével. Aztán 1978-ban egy éven belül háromszor műtötték meg az elszakadt Achilles-inamat, az első kettő nem sikerült, végül Gyulai István intézte el, hogy a harmadik beavatkozásra Helsinkiben kerüljön sor. Sikerült formába lendülnöm, de a moszkvai olimpia előtti utolsó edzőtáborban, Mátraházán egy hosszú futás alkalmával gödörbe léptem, kifordult a bokám, és emiatt búcsút inthettem az olimpiának. Aztán a helyi vezetők erőltették a versenyzést, mert kellettek az egyesületi pontok, de már nem tudtam olyan szinten teljesíteni, mint korábban. Fegyelmit kaptam, és végül 1981-ben Miskolcra igazoltam, majd Kazincbarcikán fejeztem be a pályafutásomat, utána ugyanott edzősködtem egy ideig. A hazatérés Nyíregyházára már civilként történt meg.

Onnantól kezdve tudatosan maradt távol az atlétikától?

SZABÓ ILDIKÓ: Igen. Nem gazsuláltam senkinek, hogy itt vagyok némi tudással és tapasztalattal felvértezve, engem pedig nem kerestek. Sokáig hiányzott, aztán beletörődtem. Most, hogy nyugdíjas vagyok, hívtak versenybírónak az egyik diákolimpiai versenyre, ennyi a közöm az atlétikához, amit élőben és televízióban is szívesen nézek.

Névjegy

Szabó Ildikó

Született: Nyíregyháza, 1955. július 19.

Egyesületei: NYVSSC (1971–1981), Diósgyőri VTK (1981–1982), Kazincbarcika (1982)

Legjobb eredményei: olimpiai 5. (távolugrás, 1976 – Montreal), kétszeres fedett pályás Európa-bajnoki 2. (távolugrás, 1977 – San Sebastian, 1978 – Milánó), ifjúsági Európa-bajnoki 2. (200 méter, 1973 – Duisburg)

Egyéni legjobbjai: 100 m: 11.5 (kézi mérés, elektronikusan: 11.68), 200 m: 23.62, távolugrás: 676

Gyermekei: Marianna – 33 éves, Ádám – 27 éves

Helyezések, centik

1976, montreali olimpia, női távolugrás

Az élcsoport végeredménye: 1. Angela Voigt (NDK) 672, 2. Kathy McMillan (Egyesült Államok) 666, 3. Lidija Alfejeva (Szovjetunió) 660, 4. Sigrun Siegl (NDK) 659, 5. Szabó Ildikó (Magyarország) 659, 6. Jarmila Nygrynova (Csehszlovákia) 654, 7. Heidemarie Wycisk (NDK) 639, 8. Elena Vintila (Románia) 638.

KM