Minden változik

Panta rhei – minden változik, semmi sem állandó. Az ember szereti az állandóságot, a biztonságot, a kiszámíthatóságot. Ugyanakkor szereti a változatosságot, a lehetőségek fölfedezését, az újdonságokat is. Fura lény! Mint a székely legényke apja, aki ha fázik a keze, a szájával fújja, leheli, ha meg meleg a leves, akkor is ugyanazzal a szájával fújja, hűti. „Hát sárkány maga – kiált föl a kislegény –, hogy egyszer hideg, egyszer meleg jön ki a szájából?” Ilyen az ember egész lénye is, hol hideg, hol meleg, hol ezt kívánja, hol azt.

Ebből aztán érdekes kettősség bontható tovább. Valaki azt mondja, sose jó: „Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha sincs jó idő...” Van, aki meg épp ellenkezőleg: mindig örvendezik, mert annak tud örülni, ami éppen adatik. Ha esik, ha fúj, ha fagy, ha a nap szikrázik, mindegyikben meglátja a pompás lehetőséget.

Eszembe jut édesapám bölcsessége, mellyel gyakran okított minket. Talán szívtelennek hat, amikor azt mondja az apa: „Ez van, fiam, ezt kell szeretni.” Kamaszként mennyit háborogtam ellene! De mint az lenni szokott, elérvén édesapám korát, deresedő – vagy inkább kopaszodó – fejjel veszem észre, hogy micsoda mélysége van ennek a bölcsességnek is. Nemcsak beletörődésre int, hanem rámutat, hogy ami esetleg nehéz, azt lehet, azt érdemes inkább szeretni. Akkor örvendezni tudok annak, ami miatt méltatlankodnék.

Miért jut mindez eszembe? A mostani ünneplésünk kettőssége miatt. De még a hétköznapjaink is hordozzák ezt a kettősséget. Nem olyan a húsvétunk, hisz nem olyan az életünk sem, mint szeretnénk. S nem is igen tudunk tenni ellene. Persze, valamennyit igen, s ezt nem győzik hangoztatni a híradások. De az alapvető életminőségünk bizony messze nem az, mint amit el tudnánk képzelni magunknak, gyermekeinknek, barátainknak, szeretteinknek.

Hogyan ünnepeljünk, hogyan üljünk húsvétot a korlátozások béklyójában? Hogyan örvendezzünk a föltámadásnak a szeretteink távollétében? Vajon mondhatjuk azt gyermekeinknek, hogy szeresd ezt a bezártságot? Nyilván erőltetett volna, meg nem is őszinte, hiszen nekünk is nyűg, hogy nem mozoghatunk szabadon. Hogyan lehet megszeretni ezt a helyzetet, vagy akár csak megbarátkozni vele? Törekedhetünk-e erre egyáltalán, vagy jóval természetesebb a vágy, hogy csak a végét várjuk? Mivel mi magunk is már a végét járjuk…

Panta rhei – az egyetlen állandó a változás. Meg kell tanulnunk értékelni az állandóságot – amikor az megadatik – és a változást – amikor abba kényszerít az élet. Kemény lecke, de ezekben a hónapokban osztályokat léphetünk előre. Igazából az ember az, aki állandó. Az állandóan változó ember. Embernek lenni, embernek maradni a megpróbáltatásokban – ez a mi munkánk (s nem is kevés). Megtalálni a húsvétban, a föltámadás ünnepében azt, ami állandó, és elengedni – ha kell –, ami nem az ünnep része, csupán pántlika rajta. Lám, mekkora lelki haszon: megtanuljuk a lényeget! Sokszor éppen ez hiányzik az életünkből.

Ünnepeljük tehát – ahogy tudjuk – a föltámadást, s e szokatlan ünneplésből tanuljuk meg látni, értékelni, érzékelni a lényeget, a legyőzhetetlen élet ajándékát.