Százhúsz éve született Charles Lindbergh

Lindbergh 1902. február 4-én született a Detroitban, egy évvel azelőtt, hogy a Wright fivérek először emelkedtek levegőbe gépükkel. Svéd származású apja Minnesota állam szenátora, apai nagyapja még a svéd parlament tagja volt. A kalandvágyó ifjú húszévesen abbahagyta mérnöki tanulmányait, hogy szenvedélyének, a repülésnek élhessen. Műrepülő bemutatókkal járta Amerikát, ejtőernyős ugrásokkal szórakoztatta a közönséget, sétarepülésre vitte az elszánt érdeklődőket. 1923-ban vásárolt egy leselejtezett világháborús repülőgépet, és beiratkozott a légierő texasi pilótaképző iskolájába, ahol egy évet tanult, és a tartalékos őrnagyi rangig vitte.

Ezután rövid ideig postajáratot vezetett St. Louis és Chicago között, de már nagy álma, az Atlanti-óceán átrepülése foglalkoztatta. Egy amerikai szállodatulajdonos 1919-ben 25 ezer dolláros, akkoriban csillagászatinak számító jutalmat tűzött ki annak, aki először repül New Yorkból Párizsba. (Az Atlanti-óceánt már 1919-ben átrepülték, de a gép Új-Fundlandon, az Azori-szigeteken és Lisszabonban is leszállt. Nem sokkal később két brit pilóta leszállás nélkül repült Új-Fundlanból Írországba, de a New York-Párizs távolság ennek csaknem a kétszerese.) Az összeg sokak figyelmét felkeltette, de a próbálkozás inkább lutrinak számított: nyolc év alatt a vállalkozók közül négy meghalt, kettő nyomtalanul eltűnt, négy súlyos sérülésekkel került kórházba.

Lindbergh még kétezer órás repülési tapasztalatával sem talált könnyen szponzorokat, s csak 1927-re sikerült kilenc St. Louis-i üzletembertől 15 ezer dolláros támogatást összekalapoznia. Saját tapasztalatait felhasználva építtette meg egymotoros, együléses monoplánját, amely támogatóinak tiszteletére a Spirit of St. Louis nevet kapta. Sokan kételkedtek abban, hogy a masina alkalmas lesz a célra, hiszen korábban nagyobb repülőgépekkel és legalább ketten vágtak neki az útnak. Lindbergh azonban, akit a lapok csak „repülő bolondként” emlegettek, hajthatatlan maradt. A gépet ő vitte San Diegóból New Yorkba, felállítva a leggyorsabb transzkontinentális átkelés rekordját.

A rossz idő miatt csak a tervezettnél egy héttel később indulhatott, de 1927. május 20-án, reggel 7 óra 52 perckor beindította a motorokat. Lindbergh mindent a célszerűségnek rendelt alá: csak négy szendvicset és két üveg vizet vitt magával, még a rádió és az ejtőernyő helyét is üzemanyag foglalta el, a túlterhelt gép csak a kifutópálya legvégén tudott a levegőbe emelkedni. Több alkalommal mérlegelte a visszafordulást, mert a sűrű ködben a kilátást akadályozó üzemanyagtartályok miatt csak periszkóppal tudott navigálni, az út közepén álmossággal küszködött, a gép többször is csak néhány méterrel a hullámok fölött bukdácsolt. Tájékozódását segítette azonban az egyik legelső útirány-ellenőrző műszer és egy korszerű, földi indukciójú iránytű. Amikor egy kis halászhajót látott, már tudta, hogy közel jár a szárazföldhöz, s miután átrepült Írország és Anglia fölött, már a kivilágított Eiffel-torony fölött körözött.

A New York-Párizs közötti 5800 kilométeres utat 33 óra és 27 perc alatt tette meg, a repülőtéren százezren várták. A motort azonnal le kellett állítania, mert félő volt, hogy a propeller kárt tesz a kordont átszakító tömegben, az emberek vállukra emelve, diadalmenetben hordozták körül a holtfáradt Lindberghet. A huszonöt éves fiatalember másnap reggel az amerikai követség erkélyéről üdvözölte a tömeget, a következő három napban hatvanötezer üdvözlő táviratot kapott, és kilenc légitársaság hívta meg igazgatósági tagjai közé. A hadseregben ezredessé léptették elő, megkapta a francia Becsületrendet, s egy hadihajó szállította haza. Rögvest előadókörútra indult, 49 állam 92 városában beszélt a repülés előnyeiről.

„Lucky Lindy”, Amerika kedvence 1929-ben feleségül vette Anne Morrow írónőt, s a következő évben fiuk született. A pilóta 1932 elején került újra a lapok címoldalára, amikor nyaralójukból – máig tisztázatlan körülmények között – elrabolták húszhónapos gyermekét. Az 50 ezer dolláros váltságdíjat kifizették ugyan, de a Lindbergh bébinek csak a holttestét találták meg. A kétévi eredménytelen nyomozás után letartóztatott német származású Bruno Hauptmann ácsmester mindvégig tagadott, a bíróság azonban bűnösnek találta, 1935-ben ki is végezték. Felesége a tragédia után is kitartott Lindbergh mellett, és további öt gyermekük született.

A légitársaságok műszaki tanácsadójaként dolgozó Lindbergh a harmincas években antiszemita kijelentéseivel keltett feltűnést, nyíltan vállalta rokonszenvét a náci rezsim iránt. 1936-ban ellátogatott a német repülés központjaiba, a német kormány is kitüntette, ami miatt komoly támadások érték hazájában, akárcsak 1940-41-ben tartott beszédeiért, amelyekben az Egyesült Államok semlegessége mellett állt ki. 1941 áprilisában lemondott repülőtiszti rangjáról, Amerika hadba lépése után szolgálatra jelentkezett, de elutasították. A légierő civil tanácsadójaként viszont alkalmazták, s 1944-től félszáz éles bevetésben vett részt a csendes-óceáni hadszíntéren. 1954-ben Eisenhower elnök a légierő tartalékos dandártábornokává nevezte ki, és Pulitzer-díjat kapott az Atlanti-óceán átrepülését leíró könyvéért.

A modern repülés úttörője 1974. augusztus 26-án halt meg rákbetegségben, a Hawaii-szigetekhez tartozó Mauin. Nevét több amerikai repülőtér viseli, a történelmi repülésének emléket állító szobor a párizsi Le Bourget repülőtéren áll, 1957-ben készült a The Spirit of St. Louis című film, amelyben a pilótát James Stewart személyesítette meg, életéről több dokumentumfilm is készült.

Borítóképünkön Charles Augustus Lindbergh (1902–1974) homokszobra. (Shutterstock)