Nézőpont: Egy csomagot nem vihettünk el

Nem könnyű új és új fogódzót keresni a karácsonyi gondolatsorok elindításához. Rengeteg szép idézet kínálkozik ugyan, de ezek nagy részét annyit használtuk már, hogy az egyébként örökbecsű igazságtartalmuk ellenére is kiüresedtek, el-, illetve megkoptak. Nyéki Zsolt írása.

Itt van például a „jobb adni, mint kapni” intelem, ami egyébként rögtön meg is cáfolható – számomra ugyanis az idei karácsony sokkal több olyan pillanatot hozott, amikor jobban örültem, hogy kaptam valamit.

Kaptam, mégpedig előbb őszinte meglepetéstől, majd boldogságtól sugárzó tekinteteket, a megilletődöttségtől alig hallhatóan elrebegett „köszönöm”-öt, a kívánság teljesülését szinte elhinni sem akaró félszeg mozdulatot, amellyel az ajándékot magukhoz ölelték egy kis közösség lakói. Aztán pedig szívből szóló éneket tőlük, hálaként – pedig a legtöbbjük nagyon szerénynek bizonyult a lista összeállításánál. Volt azon kis zacskó gumikészlet, amiből barátság-karkötőt lehet fűzni; egy pár cipő; egy tolltartó; egy focilabda… Egyáltalán nem elrugaszkodott vágyak, de valahol, valakiknek mégis ünnepnapot hoz a valóra válás. Hogy is szólt a daluk? „… azt, hogy hova születünk, nem dönthetjük el…” Bizony, így van ez: a sors nem egyformán osztja az esélyeket, ezzel folyton szembesülünk, miként azzal is, hogy aki áldozatokat hoz érte, az kiérdemli az esélyt és a segítséget.

A Kedvesház kis lakói például azzal, hogy szorgalmasan járnak iskolába, becsülettel megírják a leckét, és összetartó közösséget alkotnak. (Ezt is megénekelték szépen: „Sorsunk összeköt, összetartozunk.”) S milyen különös: szerkesztőségünk közösségi kötelékei is erősödtek minden egyes jelzéssel, ahogy az újságíró és értékesítő kollégák sorra pipálták ki, mely ajándékot sikerült beszerezniük… Nem lehetünk eléggé hálásak mindazoknak, akik felkarolták kezdeményezésünket, s abban mellénk álltak.

Sokan segítettek, így ez az akció sikeresen zárult, de remélhetőleg a hozadéka távolabb mutat az egyszeri ajándékozásnál. Bemutathattunk egy kis csapatot, amelynek tagjai hátrányos helyzetű gyermekek, akik méltók a figyelemre. Nem véletlen, hogy két éve ilyenkor a miniszterelnök vizitált náluk, s hívta meg őket később egy parlamenti látogatásra; pár napja pedig államtitkári vendéget fogadhattak. A gyermekeknek sikerült örömet szerezni, most a nevelők következhetnének a sorban, mondjuk azzal, hogy a bérük, szerény javadalmazásuk ne a folytonos pályázatfigyeléstől és hónapokra megszerzett forrásoktól függjön. Az elmúlt húsz évben bizonyították, milyen fontos munkát végeznek ők, és sokáig lesz még szükség rájuk. Ezt a nekik szánt ajándékcsomagot sajnos szerkesztőségünk nem tehette a fa alá, de keressük a megfelelő partnert a hiánypótláshoz.

Nyéki Zsolt