Senkire nem erőltetem a mondataimat

Az önismereti, illetve motivációs tréningek és a trénerek korát éljük, s ez utóbbiak között ma az egyik legsikeresebb Szabó Péter, aki az elmúlt héten Nyíregyházán járt. Évekkel ezelőtt érdektelenség miatt még le kellett mondania egy előadását, ám ma már ölre mennek miatta az emberek a jegypénztárak előtt. Talán a nagy népszerűségének is köszönhető, hogy egyszerre vált bálványozott és megosztó személyiséggé.

Nem véletlenül szeretnék az újságírók is minduntalan megfejteni sikerének titkát és megérteni, hogyan tudta felverekedni magát a teljes nihilből – hiszen az öngyilkossággal is kacérkodott –, az utca porából odáig, hogy többszörös bestseller szerzővé, milliók vezetőjévé avan­zsált, és 18 országban tart előadást.

Persze ahogy e sorok írója látta, nincs itt semmiféle titok. Szabó Péter kitűnő emberismerettel bír, és rendkívül felkészült. Olvasottságának köszönhetően minden helyzetre megvan a válasza, és a pozitív megerősítés olyan fegyver a kezében, amit csak a megrögzött gyűlölködők képesek semmibe venni.

Amikor az ország valamelyik szegletébe vagy városába indul, felméri az ott élők mentális állapotait, lelki igényeit?

Őszintén szólva nem látok logikai összefüggést a fogadókészség és mondjuk a helyi egzisztenciális helyzet vagy a GDP között. Ami egy országra igaz, egy településre is jellemző.

Figyelembe veszem viszont a Kennedy elnök kampánystratégiájában alkalmazott 20-60-20-as szabályt, mely szerint az emberek 20 százaléka mindig nyitott az újra, a jobbításra, míg a másik 20 százalék akkor se azonosul, ha a fejed tetejére állsz. Hetente nagyjából kétmillió embert tudok elérni a Facebook-oldalamon a videóimmal és posztjaimmal, ez lefedi a hazai lakosság 20 százalékát, ami ugyancsak a stratégiát igazolja.

Egyébként bárhová is megyünk, mindig akadnak emberek, akik azt keresik, miben vagyok rossz, annak viszont örülök, hogy egyre nő a fogékonyak tábora. A fennmaradó 60 százalék pedig olyanokból áll, akikért megéri a harc, akik egyelőre nem tudják, merre mozduljanak, de nyitottak a felvetésre, hogy felelősséggel jó is kihozható az életünkből.

Az ember azt hinné, a profi motivációs trénert a csökönyös 20 százalék izgatja a legjobban.

Andrew Carnegie, az acélmágnás fogalmazta meg bölcsen: senkit se lehet feltolni egy létrán, aki nem akar felmászni rajta. Az erőltetés csak az ellenállást növelné. Newton harmadik, hatás-ellenhatás törvénye se mond mást, vagy Abraham Lincoln szavaira utalnék, aki szerint mit se változik a véleménye annak, akit erőszakkal győznek meg.

De a felvetés jogos, egyszer az én szeretett öcsém is nekem szegezte ugyanezt. Ami engem illet, szívesen tartanék előadást nekik, akár ingyen is, ahogy sok iskolába, egyetemre megyek el ingyen.

De Hippokratész szerint nem segíthetünk olyan emberen, aki nem hajlandó változtatni az életén. Merthogy itt semmi se rólam szól, hanem egy tőlem független életszemléletről. Elfogadom, ha valaki nem kedvel, de rosszul viselem, ha az egyetemes gondolatokkal szállnak vitába, amelyekről soha nem állítottam, hogy én találtam ki.

Nincs új a nap alatt, több tízezer órát tanultam az elmúlt közel 20 évben a sztoicizmustól, Marcus Aureliustól, Epiktétosztól és sorolhatnám. Magamtól senkit nem is tudnék motiválni. Én csupán egyet tudok: mint a megszólaltatott hangvilla, kibocsátom a világban ezeket az impulzusokat videók, könyvek, előadások formájában, és akinek van antennája rá, változtathat az életén.

Legfeljebb a saját élettapasztalatomra hivatkozhatok – öngyilkos akartam lenni, az utcán éltem, éheztem –, ami után nem nehéz hálát gyakorolnom a sikereimért. De emiatt is inkább mocskolják az anyukámat, engem mindenféle fórumokon, az egyéves gyerekem fényképeihez olyan dolgokat írnak, hogy elképesztő.

Mert az emberekben az indulat, a tehetetlen düh munkál. Rájuk, vagyis arra az alsó 20 százalékra lehetetlen erővel hatást gyakorolni. Mint amikor a nap és szél úgy akarta eldönteni, ki az erősebb, hogy megpróbálták lekényszeríteni egy vándorról a kabátot. A szélnek még akkor se sikerült, amikor orkán erejűre váltott, a napnak viszont elég volt sütnie, sugároznia a vándor felé a melegét, és amikor annak gyöngyözni kezdett a homloka, ledobta a kabátját önként.

A neoprimitíveket vagy mondjuk a spleenes, művészhajlamú értelmiségieket hergeli jobban az ön dafke-pozitív beállítódása?

Az enneagram szerint az emberek 5–8 százalékát ilyen művésztípusnak tekinthetjük. Ők valóban szeretik a szenvedéseiket, és abból építkeznek, abból születik a művészetük. De szerintem nem iskolaivégzettség-függő, hogy egy magyar – aki ­egészséges állapotában igen ambiciózus – kifogásokat gyárt, önigazolásokat kreál, másokat hibáztat, erre használva a kreativitását, vagy leteszi ezeket.

Az én ­előadásomra egyformán eljön a gyári munkás, a nagyvállalkozó és a többdiplomás, és külön öröm, hogy egyre több fiatalt látok. Ők a választható példaképek hiányától szenvednek, és a szüleik szemében is csak a félelmet, a megtörtséget, a reménytelenséget látják.

Legtöbbjük korán el is dönti, hogy nem akar olyan lenni, mint a szülei, és fogódzókat keres. Ha viszont nemek szerint nézzük, a hölgyek nyitottabbak, mint a férfiak. Az én misszióm tehát sokkal inkább az, hogy megszólítsam a férfiakat, akiktől minden pillanatban keménységet várnak el. Nekik nagyobb szükségük van az olyan mentális megközelítésre, amivel én foglalkozom.

Amikor előadásaival a világot járja, mit tapasztal: csak mi, magyarok szorulunk segítségre, vagy mindez a világ más nációira is igaz, az össztársadalmi nihil egyfajta korszellem?

A világban szerintem az elidegenedés a legnagyobb probléma. Régebben, amikor törzsekben éltünk, és az öreg bölcs a tábortűz körül szórta az anekdotákat, nem volt szív- és érrendszeri betegség vagy depresszió, mert azt éreztük, egymás közt vagyunk. Bizonyos boldogsághormonok csak közösségi létezésben termelődnek. Ma a többség azt se tudja, ki a szomszédja, ami világszintű jelenség.

Bennünket, magyarokat mindenhol a világon elismernek, ezért büszke is vagyok a magyarságomra, de súlyosan gyenge pontunk, hogy nem tartunk össze eléggé. Dr. Kürti Sándor vállalkozó barátom Japánban kezdett üzletet építeni, és amikor óriási bukás lett belőle, felfogadott egy japánt, hogy a japán észjárásra tanítsa.

Tőle hallotta, hogy amikor egy japán és egy magyar vetélkedik, a japánnak esélye sincs, mivel a magyar kreatív és életrevaló. Ha már két japán áll szemben két magyarral, az állás döntetlenre változik, viszont ha kettőnél többen vannak mindkét oldalon, biztos, hogy a magyarok fognak vesztésre állni, mivel nincs közöttük összetartás. Pedig alázattal, tisztelettel, szeretettel és elfogadással teljesen más világban élhetnénk, és ez igaz a magyarokra is.

Valahol azt nyilatkozta, hogy mindig a millió dolláros ­mondatot keresi. Megtalálta már?

Ezt előadásonként értettem. Mindegyikre úgy megyek el, hogy elhozzak onnan egy számomra „egymillió dolláros” gondolatot. És ha sikerül átformálni vele egy másik ember életét, még annál is többet érhet.

Szenvedélye a permanens ­tanulás. Manapság kitől ­érdemes tanulni, kire kell odafigyelni?

Mostanság a kvantumfizika mellett az epigenetikától tanulom a legtöbbet, ami az elme erejéről szól. Ez a világban a tudás main­streamje, egyre több orvos, tudós fogadja be. Legfőbb mesterei: dr. Joe Dispenza, és dr. Bruce Lipton, az utóbbi alapítója is a tudományágnak.

A jövő héten viszont Torontóban Robin Sharmával találkozom. Büszke vagyok rá, hogy az elmúlt években megtanultam angolul, mert ezáltal kinyílt egy új világ, és tudást szerezhetek ezektől a szaktekintélyektől, amit haza tudok hozni.

Egyébiránt könnyen felismeri akár az utcán is a bajban lévő, segítségre szoruló embert?

A szem a lélek tükre, abban látszik, hogy valaki hányadán áll magával, bármit is mond vagy bizonygat. Ralph Waldo Emerson szerint olyan hangosan ordít, aki vagy, hogy nem hallom, amit mondasz. De ön is látja, mi az igazság, ahogy a gyermek is. Szoktam mondani: ha egy fényképen valakit nevetni látsz, takard le a száját, csak a szemét nézd, és mindent megértesz.

Persze ha fel is ismerem, senkire nem erőltetem egyetlen mondatomat se. Csak sugárzom felé a szeretetet, törekszem úgy közelíteni felé, mint a nap, nem pedig mint a szél. És vagy azt mondja, hogy köszöni, már jól van, vagy emlegetni kezdi az anyámat, és akkor nem tudunk előbbre jutni.

Matyasovszki József

[email protected]