Lám, a lámahús is ehető

Az utóbbi években a világban sokfelé „elvittük” olvasóinkat – köszönhetően a lelkes, nyíregyházi cserediákoknak, illetve az őket utaztató AFS Nemzetközi Csereprogram Alapítványnak és a Rotary Clubnak –, ám nem jártunk még a földrengések földjén. Legalábbis mostanáig. Ezúttal Latin-Amerika legtávolabbi vidékeire, a változatos éghajlati viszonyairól ismert és a több mint 4 ezer kilométer hosszúságú Chilébe invitálunk mindenkit.

Útikalauzunk a Nyíregyházi Krúdy Gyula Gimnázium tanulója, Ilyés Helga, aki 2018 augusztusában célozta meg ezt a távoli országot, hogy tizenegy hónapig és két hétig a lakója legyen, és iskolába is ott járjon.

Hogy miért vágyik egy nyíregyházi diáklány éppen Chilébe? Egyrészt, mert minél távolabbi helyekről szeretne barátokat szeretni, másrészt szívesen megtanulna spanyolul. Legalábbis Ilyés Helga így gondolta, amikor Argentína és Mexikó mellett Dél-Amerika legbiztonságosabb országát elsőként megjelölte. Korábban ők is fogadtak egy thai és egy chilei lányt, és az utóbbitól sokat hallott Chile kultúrájáról.

Mire eljött az utazás ideje, bőrönd és kézipoggyász dugig tele lett. – Nem ruhaneműből, ajándékokból vittem sokat, köszönetem jeléül, amiért befogadnak – árulta el Helga. Pedig Chilében a sivatagi éghajlattól a sarkiig bármivel találkozhat az ember, neki pedig – holott az AFS már 2017 decemberében kiválasztotta, júliusban felkészítőtáborban is járt – egy héttel a kiutazása előtt még fogalma sem volt, hova kerül.

A föld leghosszabb országának derekán

– Az odaút nem volt valami szívderítő, Párizsban átszállva 15 órán keresztül két idegen között kellett ülnöm a repülőn, akikhez szólni se tudtam. Az átkelés az Andok fölött – ráadásul fényes nappal – ehhez képest szemernyi izgalmat sem okozott. Érdekes viszont, hogy amíg odafelé hatórás időeltolódással kellett számolnom, visszafelé már csak néggyel. A kinttartózkodásom alatt Chilében és Magyarországon is visszavették a vekkert egy órával. Santiago repterén hatalmas tömeg fogadott, reggelre futott be valamennyi éjszakai járat. Volt olyan cserediák, aki a nagy távolságok miatt repülővel utazott tovább. Rám – és a körzetembe kerülő olasz és svájci lányra – csupán egy másfél órás buszút várt. Új „otthonomig”, Vina del Marig – amely nyüzsgő óriás-kikötővárossá szerveződött, magába olvasztva a környező lakott területeket – az AFS egyik önkéntese kísért el, onnan már a beljebb lévő Villa Alemanába autóval vitt a 16, 15 és 13 éves gyereket nevelő fogadócsaládom – hallhattuk.

Az Atacama-sivatag vagy a hideg Patagónia helyett tehát Helgára előkelő kertváros mesevilága várt pálmafákkal, lakóövezeten belüli közös medencével, és mint kiderült, dupla otthonnal. A fogadószülők elváltak, közös háztartást vezettek, és illett felváltva mindenhol tartózkodnia egy kicsit. Az első nap mindjárt közös bevásárlással indult, és csak utána főzték meg az ebédet, amit Helga azért sem bánt, mert az óriási izgalom és adrenalin miatt a mardosó éhségéről és kialvatlanságáról is megfeledkezett. Grillezett marhasztéket kapott salátával, körítve avokádóval. Később a lámahúst is megkóstolta. A lámát arrafelé háziasítják, mint nálunk a szarvasmarhát, de vannak alfajai – a vikunyák vagy a guanakók –, amelyek vadon élők.

A lány minden kívánságát lesték, akárcsak a családtagnak számító bejárónő. A latinok egyébként is odavannak az európaiakért. Egyedül azt kötötték ki, hogy néhány hét után többé nem szólnak hozzá angolul. Tanulnia kell a nyelvet! Ha akarta, fél óra utazás után az óceánparton lehetett – ahol a hideg víz miatt fürödni kevésbé, inkább napozni tudott –, vagy a fogadótesóival a nyüzsgő várost járták. Gyakran kirándulni vitték: láthatta Patagónia jégvilágát Punta Arenasban, vízesésben végződő gleccsereket vagy gyönyörű nemzeti parkjuk, Torres del Paine márványbarlangjait. Az informatikus szülők anyagi helyzetét mutatta az is, hogy bár Chilében nagyok a társadalmi különbségek, Helgát decemberig, majd a nyári szünet után márciustól júliusig vallásos nevelést nyújtó magániskolába járatták.

– Gyönyörű iskola hatalmas stadionnal, benne foci- és kosárpályával. A fogadótesóim sem erőltették az angolt, így két hónap múlva már egészen jól ment a spanyol. Meg is dicsértek, amiért akcentus nélkül beszélek. Megtanultam a programozás alapjait, márciusra a csoportmunkákba is be tudtam kapcsolódni, gond nélkül olvastam – sorolta Helga, aki később nyelvvizsgát is tett.

Rengett a föld alatta

Szeptemberben éppen a szobájában matekozott, amikor hatalmas dörrenés után megmozdult lába alatt a talaj. Rettenetes pánik fogta el, ráadásul a tesói is kiabálni kezdtek neki a nappaliból. Csakhogy nem kimenekíteni, megnyugtatni akarták. Másnap az iskolában is megismétlődött mindez. A tanár pár másodpercig feszülten figyelt, majd – mintha mi sem történt volna – tanított tovább. A chileiek 6-7 amplitúdóig – az említettek olyan 5,5-esek voltak – földrengésre rá se hederítenek. Temblor, mondják, csak a veszélyesebbeket nevezik terremotónak. Miután jó pár ilyet átélt, Helga is megtanulta, hogy baj esetén az ajtófélfa alá kell állni. A chileiek a cipőjüket biztonsági okokból nem húzzák le a lakásban, egyébként pedig földrengéstűrő házakat építenek, és a bútoraikat is stabilizálják.

Mivel januárban az édesanyja és a testvére is kiutazott Chilébe, a szűk esztendő gyorsan letelt, eljött a fájdalmas búcsú ideje. Helga a barátainak búcsúleveleket írt, a családnak fotóalbumot csinált, és csöppet se vágyott haza. Még az elköszönés is filmszerűre sikeredett: a fogadóapukája defektet kapott, és utasaival (Helga barátjával és a bejárónővel) futva érkeztek a reptérre, hogy még egyet integessenek az utolsó pillanatig kiváró magyar diáklánynak.

MJ