Amikor a jutalom egy fénykép volt

Az országos szakszervezeti sportünne­pélyt tartották akkor, a képen a Szabolcs-Szatmár megyét képviselő női röplabdacsapat látható. A fotóról azonnal „beugrott” egy másik kép a családi gyűjteményből: szinte ugyanazok a lányok indultak vidéki kézilabda-mérkőzésre kocsival – igazi lovas kocsin ültek; akkoriban az állt rendelkezésre…

Gondoltam, alkalomadtán megírom a páros kép történetét. Meg is találtam a fotót, ám megviselt állapotban, ezért betettem egy könyvbe, hogy kisimuljon, mielőtt a számítógép lapolvasójába teszem. Most nem találom.

Pedig egy családi esemény alkalmából kínálkozott alkalom emlékezésre: a hölgyek karéjában a sportolók vezetője, édesapám, Marik Sándor áll, aki 1919. december 1-jén született. Két évtizede a nyíregyházi Északi temetőben nyugszik; az évfordulón mécsest gyújtottunk emlékére.

Új élet Nyíregyházán

Édesapám nagy kerülőkkel érkezett Szabolcsba. Tiszaföldvári születésű, évjáratát látva nyilvánvaló, hogy elejétől végéig megélte (túlélte…) a II. világháborút. Édesanyám legtávolabbról Pripjaty környékéről (1200 kilométer) kapott tőle tábori levelezőlapot, feladóként m. kir. szakaszvezetőként szerepel.

Többszakmás műszerészként műhelykocsin haladt a fronttal, végül szerencséje volt: épségben haza tudott jönni, bár nagyrészt gyalogosan. Szülőfaluja szomszédságában, a cibakházi kendergyárban kapott munkát, az „Újkiosztáson” kezdték építeni családi házukat. Viszonylag hamar a községháza dolgozója lett, ahonnan jó szervezőképességét felismerve kiemelték és a Könnyűipari Minisztériumba helyzeték Budapestre.

Nem sokkal később a Kender-, Juta Tröszthöz Szegedre irányították, majd az államosítás idején kinevezték Nagyhalászba a kendergyár igazgatójának. Komolyan vette a munkát, vezetése alatt a gyár jó eredményeket ért el. Képezte magát, az ágazat kiváló újítója is lett, ám nem viselte jól az új hatalom járási embereinek basáskodását. Visszaadta párttagkönyvét, igazgatói állásáról lemondott.

Nyíregyházán a Volán Vállalat három műszakos lakatos-esztergályosaként kezdett új életet a négy­tagú családdal 1952-ben. A ­kézilabda sportág egyik meghonosítója volt a megyében, ennek alapján lett függetlenített sportvezető. Munkája révén utazott Balatonboglárra a megyei sportolói csoporttal.

Megelőzni a fővárosiakat

A hat évtizednél régebbi képet nézve elidőztünk az ajándékozóval, Takács Tiborné dr.-ral, akit Fonciként (Fonalka Erzsébet) ismernek a nyíregyházi sportbarátok. Kiváló asztaliteniszező volt (kijutott a moszkvai VIT-re is), jól röplabdázott (ifiválogatottságig vitte), eredményes atlétaként versenyzett. A képet édesapámtól kapta annak idején – a sikeres szereplésért egy ilyen fotó volt az elismerés a rajta lévőknek.

A megyei küldöttség jól szerepelt. Amikor Nyíregyházáról vonaton elindultak a sportolók, az a cél lebegett a szemük előtt: mindegy, hányadikok lesznek, de Budapest csapatát meg kell előzni. Erzsébet szerint ez meg is történt, ő maga a röplabdacsapat tagjaként és pontszerző atlétaként (súlylökésben, gránátdobásban) járult hozzá a sikerhez.

Az emlékezetet a Szabolcs-Szatmári Néplap – a Kelet-Magyarország elődje – korabeli tudósításából közösen ellenőriztük: az ötvennégy fős megyei csapat Veszprém és Budapest előtt nyerte az összetett versenyt, a meghívásos női röplabdatornán pedig a Nyíregyházi Traktor SK csapata második helyet szerzett. Utóbbiról készült a bevezetőben említett fénykép, amely alkalmat adott a kettős emlékezésre.

Egy kivételével minden résztvevőt meg tudtunk nevezni (reméljük, nem tévedtünk): a felső sorban balról a második Fonalka Erzsébet, mellette Zselinszky Erzsébet, Marik Sándor, Marik ­Sándorné Koncz Olga, Labancz Erzsébet, Szegvári Vera. Az alsó sorban Naményi Lenke (balról) és Tanicsár Mária. Talán olvasóink között van, aki felismeri a felső sor bal szélén álló hölgyet is…

Marik Sándor