A közös alkotás öröme ragadós

Lapunk címlapján nemrégiben egy mesevilág elevenedett meg: Újfehértó központjában november közepétől mézeskalácsból készült házikók sorakoznak, az ünnepvárás jegyében készült alkotások Szemrákné Tóth Valéria keze munkáját dicsérik. A városban nagyon sokan ismerik és tisztelik a nyugdíjas pedagógust, aki közel négy évtizeden keresztül tanított rajzot az általános iskolában, és akinek a munkássága túlmutatott az oktatáson.

– Az egész életemet kreatívan éltem, és ma már tudom, hogy talán színházi díszletekkel kellett volna foglalkoznom, de mivel erre nem volt lehetőségem, az iskolám diákjait segítettem a munkáimmal – mesélte lapunknak.

– Az ünnepi műsorokhoz készítettem díszleteket, és szívesen dolgoztam együtt a színjátszó szakkörösökkel is. Az egyik legemlékezetesebb alkotásom egy olyan installáció volt, amit egy március 15-ei iskolai ünnepséghez készítettem. Egy hatalmas lepedőre festettem fel a Nemzeti Múzeum épületét, és nem volt könnyű ábrázolni a térbeliséget, de megérte a belefektetett munka, mert nagyon jól sikerült. Sokat kísérleteztem, voltak olyan díszletek, amelyeket egyszerű iskolai krétával csináltam, mert rájöttem, hogy ha lefújom az egészet lakkal, tartós lesz – és valóban, sokáig kitartott.

Hóember – hó nélkül

– Soha nem fogom elfelejteni azokat az alkalmakat, amikor a diákokkal együtt dolgozhattunk és hozhattunk létre maradandó értékeket. Voltak olyan tanítványaim, akiknek nem volt ceruzájuk, és tudtam, hogy ha nem foglalom le őket, rosszalkodni fognak, ezért az egyik évben például azt találtam ki, hogy készítsünk együtt hóembert – hó nélkül. Amikor elkészült, zománcfestékkel lefestettük, és hogy havas hatást érjünk el, kókuszreszelékkel szórtuk meg. Egy cilindert is kapott, sőt a diákok egy lámpát is készítettek hozzá, ami világított is: óriási sikere volt. Ezeket a pillanatokat szerettem a legjobban, mert az alkotás boldogsága ragadós, sokat nevettünk, és a kész munkák nemcsak azoknak szereztek örömet, akik készítették, de azoknak is, akik megnézték – mondta a nyugdíjas pedagógus, aki a már említett házikók titkáról is fellebbentette a fátylat.

Sokan megdicsérik

– Örülök, ha a képeket látva mézeskalácsnak tűntek, mert nem azok – mesélte nevetve. – OSB-lapokat vágtam ki, és megfestettem ezeket, a széleiket pedig egy kicsit meg is pörköltem, hogy még élethűbbek legyenek. Akik csak fotón látták, meg is kérdezték, honnan vettem ekkora sütőt – hát, ehhez erre nem volt szükség. Én egyébként nem igazán szeretek sütni, főzni: persze, a családomnak mindig mindent megcsináltam, de egy kicsit sajnáltam rá az időt, mert ha mondjuk rántáskavarás közben pattant ki egy ötlet a fejemből, szívesen otthagytam volna a tűzhelyet...

– A házikókat már korábban is szerettem volna megcsinálni, így most egy régi álmom vált valóra. A mintákat csak nagyjából rajzoltam meg, de korábban is mindig így dolgoztam: egy pauszpapírra rajzoltam le a mintát, utána megfordítottam, és csak azokat a vonalakat erősítettem meg, amelyekről tudtam, hogy szükség van rájuk – úgy működött, mintha indigó lenne. A házikók mellé és köré szerettem volna fényeket: úgy nézett volna ki, mintha csillagok lennének, és bár ez elmaradt, sokan megdicsérik, nekem pedig ez a legfontosabb.

SZA