A székely góbé három üveg körtepálinkája

Amikor csengetünk, Szilágyi Mihály a tiszadobi műhelyből baktat ki, hogy beengedjen. Később kell csak munkába indulnia, ilyenkor minden szabad perc a sufnié. A kapun felirat hirdeti, nem csupán ember őrzi a házat, egy kutya is besegít. Kérdezzük, mennyire kell a táblát komolyan venni.

„Maguknak semennyire, előre szóltam neki, barátok jönnek, bement hát a helyére” – mosolyodik el vendéglátónk, és valóban, a terelésre, csaholásra mindig kész puli még a bundáját is alig mutatja a szélvédett vac­kán, a hangjából pedig még annál is kevesebbet.

Pár lépés után már meg is látjuk, amiért jöttünk, a készülő székelykaput, ami nagy útra kel júniusban. Egyeken lesz a végső helye, és onnantól trianoni emlékműként szolgál.

Faragó gépészmérnök

– Három lába van a kapunak, arra kerül majd a szelemen, a két hónaljkötés, a kiskapu fölé a tükör, a tetejére meg a galamb­dúc – magyarázza ­Szilágyi Mihály, miközben beterel a műhelybe. Kora délelőtt van, még fűteni kell, bármennyire is búcsúzóra fogta az idei tél.

– Régen a lábakat nagy faragott kőre rakták rá. Vagy leástak méter mélyre, vagy vaspánttal fogatták rá a földből kiálló kőre az oszlopot. Ez volt a kerékvető kő, arra szolgált, hogy ha a nagykapun nem jól álltak be a szekérrel, ezen koccanjon a kerék, ne az oszlopon. Leginkább bányákból kikerülő köveket használtak, olyat nagyon nehéz szerezni. Amikor Vásárosnaményban állították fel az egyik kapumat, ott betonból öntötték a kerékvetőt. Ez, amit most faragok, csak a földbe kerül, nem fognak átmenni alatta szekerek.

Szilágyi Mihály eredeti végzettsége gépészmérnök, de később elvégezte az ácstanfolyamot, és faművesként is dolgozhat.

Erdélyben, Gyergyószentmiklóson születtem, és Gyergyócsomafalván éltem sokáig. Ott mindenki beleszületik a faműveskedésbe, magam is ilyen környezetben nőttem fel, alaptermészetemmé vált a fával foglalatoskodás.

– Sosem tekintettem erre munkaként, nekem ez a kikapcsolódásom, a hobbim. Indulásig még van majdnem egy órám, azt inkább a műhelyben töltöm el, mint a házban. Engem a faragás pihentet, kikapcsol, ha este hazajövök, elalvásig biztos itt talál meg, aki keres.

Szegfű, rózsa, tulipán

Kézbe fogjuk a szerszámokat, nem féltékeny rájuk, csak figyelmeztet, melyik nagyon éles. A kalapácsa fából van, és amikor arról magyaráz, előtör belőle a székely találékonyság és csavaros észjárás.

– Úgy néz ki, mint egy nyeles kézigránát, én úgy hívom, bunkó. Van az ütő részén egy műanyag bevonat. Ez azért került rá, mert hiába van akácfából, gyakran kellett újat esztergáltatnom, ugyanis a sok kopácsolástól elkezd forgácsolódni, mállani, és így már nem lehet vele könnyen dolgozni. Fogtam egy üres sörösflakont, ráhevítettem a bunkóra, azóta ezzel sincs gondom.

Beszélgetés közben is dolgozik az egyik elemen.

– Díszítéskor három virágnak kötelező szerepelnie a székelykapun: a tulipánnak, a szegfűnek és a rózsának. Többféle rajzom is van, mikor melyiket tartom odaillőnek. Látom, nézik, hogy egylábú széken ülök. Itt van mellettem egy háromlábú is, de az korlátoz a mozgásban, ezzel meg úgy fordulok, ahogy éppen nekem tetszik. Nem az a fontos, hogy kényelmes legyen, hanem az, hogy a legjobban hozzáférjek a fához.

Makovecz Imre ácsa

A gyergyócsomafalvai fafaragó a rendszerváltás után költözött Magyarországra, a család 2001-ben követte.

Sokat dolgoztam Csengerben ácsként Makovecz-épületeken. A templomban az oltárt is én faragtam. Imre bácsival nagyon könnyű volt együttműködni.

– Amikor csináltuk az előtetőt, észrevettem, hogy egy boltívet nem tervezett be. Odahívtam, mutattam, mi hibádzik. Kérdezi: már miért hiányozna onnan bármi? Már hogyne kellene oda még egy boltív, anélkül olyan lesz a tető, mint egy vitorla, ha egy komolyabb szél eléri, viszi is magával. Rám nézett, azt mondta: igazad van, fiam, be tudod faragni? Még aznap megcsináltam, este Makovecz Imre megjelent egy üveg körtepálinkával, és annyit mondott: ez a tiéd a gondosságodért.

– Máskor meg észrevettem, hogy a rajzaiban sehol sincs egy egyenes sem. Gondoltam, megtréfálom, adtam neki egy vonalzót, hogy ezzel tud majd egyeneseket is rajzolni. Elvitte, majd estefelé visszajött nagy somolyogva. Meghajtotta előttem a szerszámot: látod, te székely góbé, én még ezzel is tudok kanyargósat húzni, majd akkor is adott egy üveg körtepálinkát.

– Egy harmadik alkalommal dolgoztunk egy épületén, amikor az építésvezető lehívta Imre bácsit, hogy ellenőrizze a munkát. Lejött, meglátott minket, és azt mondta: minek hívtatok engem ide, ha ezek az ácsok nem tudják ezt a munkát hibátlanul elvégezni, akkor a Dunától keletre sehol nem találtok olyanokat, akik képesek lennének rá. Akkor hívjatok, ha majd felavatjátok az épületet – ezzel fogta magát és elment. Az átadóra azonban csak eljött, akkor kaptam tőle a harmadik üveg körtepálinkát.

Átadni a tudást

Szilágyi Mihály 16 évig dolgozott a tiszadobi gyerekotthonban. Most Girincsen nevelőtanár, középsúlyos fogyatékkal élő gyerekekkel foglalkozik.

– Elhatároztam, hogy őket is bevezetem a fafaragás rejtelmeibe.

Azt mondták, ez képtelenség, ezekre a gyerekekre ez igen veszélyes, én meg azt vallom, minden szerszám meghálálja az odafigyelést, a szeretetet. Belevágtunk, és a következő nőnapra kifaragtunk harminc tulipános plakettet.

Lassan búcsúzunk...

– A tapasztalat szerint egy embernek 2,5-3 hónapig is eltart egy székelykapu kifaragása, ha csak ezzel foglalkozik. Haladok vele, de azért igyekeznem kell, hogy az átadásra teljes pompájában ragyogjon. Mostanság is sokan keresnek, hogy szeretnének velem tálakat, plaketteket faragtatni, de mindenkinek azt mondom, addig nem vállalok semmit, amíg ezzel kész nem vagyok – magyarázza Szilágyi Mihály, majd stílszerűen egy jellemzően a székelykapukon szereplő feliratot idézve búcsúzik: – Áldás a bejövőnek, béke a kimenőnek!

Fotók: Sipeki Péter