Beutazta a világot, hogy hazánkban is viselhetővé varázsolja a szépet

Több tucat kultúrával és ízlésvilággal ismerkedett meg, és olyan anyagokra és formákra bukkant, melyeket sosem találnánk meg a hazai boltok polcain. Hazatérve megalapította saját márkáját, a Spycraftot, hogy az inspirációi másokhoz is eljussanak – röviden így foglalható össze Varga Annamária ruhatervező története, aki Nyíregyházáról indulva napjainkban színpompás ruhadarabokat készít mindazoknak, akik öltözködésükkel szeretnének kitűnni a hétköznapok szürkeségéből. A fiatal tervező a szakma iránti szeretetéről, vállalkozásáról és a különleges anyagokról is mesélt lapunknak.

Hogyan került közel a ruhákhoz és a tervezőszakmához?

Szinte mindig a ruhák közelében voltam, cirka tízéves tapasztalatom van a különböző szegmensekben. Miután lediplomáztam a Nyíregyházi Főiskolán, egy helyi sportmárkánál, az Intrudair Kft.-nél helyezkedtem el, ami ejtőernyős- és szárnyas ruhákat készít megrendelésre. A vevőszolgálaton dolgoztam, aminek stabil működéséhez sok mindenhez érteni kell, többek között a gazdasági és gyártási folyamatokhoz is. Láttam, hogyan dolgoznak a varrónők, kíváncsi voltam, gyakoroltam velük a varrást. Ez kezdetben ijesztő volt, de aztán eldöntöttem, hogy elvégzek egy speciálisan a szabászattal foglalkozó iskolát Budapesten, és így indulhattam el a szakmában.

Mikor született meg a gondolat, hogy saját márkát alapítson?

A szakmai alapok elsajátítása után rájöttem, hogy egy ruhadarab elkészítése jelentős dokumentációval jár, metszetrajzokra van szükség, ami még mindig egy kissé kínai számomra, de nagy fokú pontosságot igényel, hogy egy céggel legyártassam a darabokat. Rengeteg gyakorlásra van szükség, az iskola csak egy alapot ad, a további fejlődéshez sokat kell tenni, és úgy gondoltam, mindezt a saját vállalkozásom berkein belül szeretném véghez vinni. A márkám, a Spycraft gondolata 2016-ban született meg, de akkor még az iskolával párhuzamosan készítettem a ruhákat, felhasználva a friss tudást. A műhelyem egy éve működik, és webshopom is van már. A vállalkozásom igazi egyszemélyes gépezet: én tervezem meg a ruhát, elkészítem a szabásmintákat, megvarrom, és a megrendelésekkel is saját kezűleg foglalkozom. Ez első hallásra rengeteg feladatnak tűnik, de nekem egyszerűbb mindezt egyedül megvalósítani, és egyelőre megbirkózom a terhekkel.

Alapító és tervező egyben – honnan meríti az ihletet?

A vállalkozásom alapvetően egy üzlet, ezért figyelnem kell az ügyfelek igényeire, de a teljesen önálló elképzeléseket nem vállalom, hiszen a tervezés egy nagyon bonyolult és hosszadalmas feladat: a szabásminta és a fejlesztés akár 30 órát is igénybe vehet, mire megszületik a kész prototípus. A szakmai képességeimet folyamatosan fejlesztem, ezért igyekszem elsajátítani a legújabb eljárásokat, továbbá a fenntarthatóságot is szem előtt tartom. Úgy készülnek a mintáim, hogy ne legyen anyaghulladék. A legfőbb ihletforrás maga az alapanyag: tudom, mit lehet készíteni egy-egy anyagból, és a funkció is nagyon fontos. A pandémia előtt külföldről hoztam be a különféle anyagokat, és az utazásaim során látott tájakat és épületeket is megjelenítem a ruhadarabokon. Jó példa erre az Azra blúzom, melyhez az anyagot Nyugat-Szaharából hoztam. A sivatag hullámos játékai ráncok formájában köszönnek vissza a ruhán. Rengeteg helyen megfordultam, jártam Marokkóban, Thaiföldön, Hongkongban és Barcelonában is. A márkám alapvető sajátossága, hogy külföldi, egzotikus anyagokkal dolgozom, és emiatt is limitált a darabszám.

A ruhái a „slow” divatot követik. Mit jelent ez?

Ez egy mozgalom, ami a gyorsételek analógiájára vezethető vissza. A gyorséttermek alacsony tápértékkel, rövid idő alatt állítják elő a termékeiket, amiktől ugyanúgy éhes marad az ember. Az úgynevezett fast fashion márkák is hasonló szemléletet követnek: olcsón, a harmadik világban, alacsony munkabérrel és silány anyagokból készítenek ruhákat. A hivatalos nyilatkozatuk szerint a termékeikre csak tízalkalmas viselési garanciát vállalnak, és akár 50 kollekciót is kiadnak egy évben. Mindezt úgy érik el, hogy a divatbemutatókon lemásolják a nagy márkák modelljeit. Emiatt az emberek nem tudják, mennyi idő egy jó ruhát elkészíteni.

Egy méretre készült zakóhoz 20 munkaórára van szükség, ha csak összecsapom, de a kiváló minőséghez a nagy márkák akár 100 órát is dolgoznak egy-egy darabon.

A „slow fashion” szembemegy az olcsó márkákkal, arra világít rá, hogy kizsákmányolás a túltermelés, nincs szükség arra, hogy céltalanul vásároljanak az emberek. Azt sugallja a mozgalom, hogy figyeljünk a minőségre, csak okkal vásároljunk, lehetőleg helyi alkotóktól. Én is ezt támogatom, nem gyártok „csak úgy” ruhákat, nincs készletem, a készülő ruhát a vevő méreteire igazítom, hogy az számára a lehető legelőnyösebb legyen. Ezáltal az ügyfél jobban kötődik az adott darabhoz, azt érzi, rá öntötték, és tovább is használja, mintha egy átlagos boltban vette volna.

Említette, hogy az anyagnál kezdődik minden. Hogyan választja ki a legmegfelelőbbet egy új ruhadarabhoz?

A klasszikus eljárás során előbb a ruha tervei születnek meg, és ehhez választanak anyagot, majd a mintákat, de ezt csak a nagy cégek engedhetik meg maguknak, és le kell hozzá kötni több száz méternyi anyagot. Ehhez én nem vagyok elég nagy szereplő, és nem is szeretném ezt a vonalat képviselni. Sokkal szabadabban alkotok, szinte a véletlenre bízom, hogy éppen milyen anyagaim vannak, persze arra ügyelek, hogy lefedjem a négy évszakot. A koronavírus előtt a külföldi anyagokra alapoztam.

Számomra nagyon fontos, hogy az alapanyag természetes legyen: gyapjú, vászon, len vagy selyem.

Kiemelt szempont, hogy tükrözzön valamilyen hangulatot, egy egyszerű szabásmintával is mutatós legyen. Az érzelmekre is figyelmet fordítok, ugyanis a legtöbb anyag kivált belőlem valamilyen ösztönös választ. Az utóbbi időben nem utazhatok, ezért olyan anyagokkal és színekkel is dolgozom, amiket nem kedvelek. Mindent fel lehet használni, csak meg kell érteni, hogyan viselkedik, és abból kihozni a legjobbat. Kicsit úgy, mint a szobrász, aki látja az elkészült művet a kőtömbben. Ehhez persze kell a tapasztalat is, hiszen az anyagismeret az „elfüstölt” munkaórákra épül, sok időbe telik, mire mindent kiismerek.

Kiknek szánja az alkotásait?

Kizárólag hölgyeknek készítek ruhákat, próbálok mindent lefedni, amit a műhely-technológiám enged. A fő csapásirány, hogy a modell legyen különleges, egyedi, de emellett kényelmes, viselhető és sokféleképpen felhasználható, amit hosszú távon hordhat az ügyfél. A szűk szabású darabokat is úgy készítem, hogy kövesse viselője alakját akkor is, ha változik a testalkata.

A pandémia nem könnyíti meg a dolgát, mit tervez a jövőben?

A koronavírus miatt a harmadik legnagyobb veszteséget a divatipar szenvedte el a vendéglátás és a turizmus mögött. Most „szörfözni” kell megtanulni, lavírozni a bizonytalan helyzet sűrűjében. A szakma nagyon gyorsan változik, én szerencsés helyzetben vagyok, mert független emberként könnyebben követhetem az aktuális igényeket. Nagyon ingoványos a talaj, nem tudom, milyen lesz a járvány vége, ezért azt várom, hogy újra utazhassak, és szebbnél szebb anyagokat szerezhessek be az ügyfeleim örömére.