Nyíregyháza

2021.11.26. 17:30

„A fiaim a legsikerültebb bőrmunkáim”

Eszenyi Enikőről és Gregor Bernadettről is készített már testplasztikát Zajácz Tamás bőrműves iparművész.

Csáki Alexandra

Az emberek jelentős része abban a tudatban éli le az életét, hogy a világ úgy kerek, ahogy van, amit lehetséges, mások már felfedeztek, feltaláltak. Szerencsére vannak azonban olyanok, akiket folyton hajt a kíváncsiság, hogy valami olyat hozzanak létre, amit előttük még senki, rámutatva, milyen fontos, hogy ne csak kérdéseket tegyünk fel, hanem próbáljunk azokra válaszokat is találni.

Zajácz Tamás az utóbbiak szűk táborát erősíti. A nyíregyházi születésű bőrművesmester meghonosított hazánkban egy új iparművészeti ágat, amit aztán tökélyre fejlesztett. Hogy hogyan, azt maga mesélte el.

Igaz, hogy gyermekként inkább rombolni, mint alkotni szeretett?

A nagyszüleimnek Sárospatakon volt egy kis kályhacsempeüzeme, tizenhárom emberrel dolgoztak egészen 1950-ig, amikor megállt az udvaron egy teherautó, és a benne ülő néhány bőrkabátos tíz perc alatt államosította az egészet. Azért maradtak ott egyszerű szerszámok, használati eszközök és speciális anyagok, például az őrlőgép bőrszíjának darabjai, ezeket gyermekként előszeretettel szaggattam, pusztítottam. Emlékszem, egy nagy, gipszből készült Krisztus-fejet kalapáccsal vertem szét, mert úgy éreztem, az vagány dolog...

Később aztán elkezdtem érdeklődni a kézművesség iránt, amiben egyébként a szüleim is remekeltek. Anyukám, aki nyíregyházi lány volt, nagyon jól mintázott, apám pedig rézdomborításokkal egészítette ki a tanári fizetését. Bár balkezesnek születtem, átszoktattak, aminek most annyi az előnye, hogy kétkezes vagyok. A művésztelepeken olykor még megbámulnak, amikor két ecsettel dolgozom egyszerre…

Alapvetően műszaki beállítottságú, és rajong a sportért, a mozgásért, mégis, már fiatalon a művészetben találta meg azt a pluszt, amit sokan egy életen át hiába keresnek.

Valóban, a miskolci gépipari technikumban végeztem, ahol megtanultam rajzolni, és megismertem sok olyan gépet, szerszámot, műveletet, amit később is tudtam használni. A tanárképző főiskolán diplomáztam matematika–műszaki technika szakon, mellette atletizáltam, magasugró voltam, de egy sérülés miatt kénytelen voltam abbahagyni. A főiskola mellett levelezőn a Testnevelési Egyetemen szereztem meg az atlétikaedzői képesítésemet, azt gondoltam, ezzel fogok foglalkozni, de a bőrözés elcsábított.

Pont ott, a régi pataki műhelyben egy darab bőrből készítettem egy tükröcskét díszített szélekkel, valami maradék festékkel bedörzsöltem, aztán visszakoptattam. Apám egyik ismerőse megvette háromszáz forintért, azt mondta, jó lesz nászajándéknak. Ezen úgy felbuzdultam, hogy két évvel később már teherautóval mentünk a pécsi bőrgyárba alapanyagért. Néhány évig napközben tanítottam, délután edzést tartottam, hétvégén versenyre vittem a gyerekeket, egészen addig, amíg a feleségem 1980-ban azt nem mondta, hogy hagyjak abba mindent, és foglalkozzak csak a bőrrel. Megfogadtam a tanácsát, és milyen jól tettem!

Már kezdetben sem maradtak el a sikerek.

Meglepő, vagy sem, először külföldről volt nagyobb az érdeklődés, az Art Expo nevű cégen keresztül sokfelé rendelték a munkáimat, gyűrt keretű tükröket, asztali szetteket, könyöklőket, mappákat. Aztán jöttek a hazai sikerek. Az ország harmincöt nagyvárosában – köztük Nyíregyházán is – működött a Képcsarnok, egy elit galéria, ahol zsűrizett alkotásokat lehetett vásárolni, és minden hónapban rendeztek egy tárlatot.

Akkor szerettem meg a kiállításokat, rájöttem, hogy nekem fontos az emberek véleménye, s bár online sokszor megkeresnek, jobban szeretem a személyes találkozásokat.

A nevéhez fűződik egy egyedi bőrmegmunkálási eljárás, amit szabadalmaztatott is. Mi ez a technológia, és miért volt szüksége rá?

Először vastag bőrökkel dolgoztam. A hetvenes-nyolcvanas évek lakberendezési divatjához, a sötétbarna ablakkerethez, fehér falakhoz és nehéz, barna-fehér bútorokhoz nagyon jól illettek ezek az erőteljes, gyűrt technikával készült munkák.

Zajácz Tamás kisvárdai kiállítását január 7-éig tekinthetik meg az érdeklődők a művelődési központban | Fotók: Zajácz Tamás archívuma

Szerették, keresték, de egy idő után már untam, úgyhogy éppen időben ért új impulzus. A feleségemmel Velencében jártunk, a dózsepalotában az idegenvezető megmutatta és mesélt a bőr falburkolatról, amit úgy csináltak az 1500-as években, hogy egy deszkadarabba belefaragtak például egy virágmintát, a vékony bőrt rásimították, beledomborították a mélyedésbe, viasszal kiöntötték, és fatáblára rögzítve feltették a falra. Mondanom sem kell, ez nekem nagyon megtetszett. Hamar kiderült, hogy a viasz alkalmatlan, mert hamar megolvad, nehéz vele bánni.

Tiszaújvárosban – akkor még Leninvárosnak hívták – volt egy festékgyár, ott dolgozott az egyik barátom, akivel elkezdtünk kísérletezni: egy korszerű ragasztóanyag-kombinációval sikerült elérni ugyanazt azt eredményt, csak sokkal praktikusabban. A technológiát szabadalmaztattam, lényege, hogy a bőrt a húsoldalon megkenem ezzel a ragasztóval, likacsos szerkezete révén befogadja az anyagot, amitől megpuhul és formázhatóvá válik.

Másfél-két óráig tudok így vele játszani, ha akarom, kisimítom, megráncolom és „rákényszerítem”, hogy felvegye az alá tett tárgyak formáját. Amikor a bőr megszárad, felragasztom egy falemezre, befejezem a szélét és színezem. Így készül a bőrkép, ami kitapintható, látássérültek számára is élvezhető.

Ez egy új műfaj volt, a hetvenes évekig sem a kifejezés, sem a technika nem létezett itthon. Aztán tovább bővült a „fogalomtár”, a bőrfestmény értelemszerűen színezéssel készül, de találtam megoldást arra is, hogyan ültessek át fényképeket a felületre – ezt bőrportrénak neveztem el. A domborművek többfélék lehetnek, drónfelvétel alapján, felülnézetből készítettem többek között Polgár főteréről egy kétszer három méteres alkotást.

Nemrégiben egy nyíregyházi sókereskedő felkérésére csináltam a háza belső környezetéhez illő, nagy méretű képeket, de vannak többméteres munkáim házasságkötő termekben, sőt még a parlamentben is. Készítek ezen felül egyedi testlenyomatokat, úgynevezett bőrplasztikákat és elvontabb, nonfiguratív képeket is. Azt szokták mondani, hogy az idősödő művész egyre inkább absztrahál, a lehető legkevesebb jellel szeretné ugyanazt kifejezni. Ilyesmit főként a minimalista stílusban berendezett lakásokba keresnek.

Azt még laikusként is tudjuk, hogy bőr és bőr között óriási a különbség. Mivel dolgozik a legszívesebben?

A marha hátán egészen más minőségű, mint a hasa alján, ahol vékonyabb, puhább, és a sertés esetében sincs ez másként, a sok szőrtüsző miatt nagyon szép textúrájú a bőre, bizonyos dolgokhoz ez a legmegfelelőbb. Főként marhával dolgozom, mert könnyen elérhető, és mivel nagy testű állat – akár nyolc négyzetméter bőrt is levehetnek róla –, gazdaságos.

Munkája válogatja, milyen kidolgozottságú anyagot használok, ha mondjuk testplasztikát csinálok valakiről – többek között Eszenyi Enikőről és Gregor Bernadettről is készítettem már –, nyúlékony bőrt használok, hogy ne ráncolódjon olyan helyeken, ahol simának kell lennie, például a melleknél.

Rendkívül termékeny művész, szinte nincs olyan nap, hogy ne dolgozna, pályafutása közel öt évtizede alatt több ezer alkotás hagyta el a műtermét. Van olyan szokása, ami segít ráhangolódni a munkára? Egyáltalán szüksége van ilyesmire?

Jövőre leszek 70 éves, ebből az alkalomból június 1-jén Sárospatakon lesz egy életmű-kiállításom, amire egy albumot is összeállítok.

Hétszáz fotót fog tartalmazni, egyfajta válogatás lesz a munkáimból, az elmúlt évtizedek kivonata. Az az igazság, hogy nem tudok nem dolgozni, engem ez foglalkoztat, ez a hobbim, már sajnálom az időt nyaralásra is, pedig egy időben sokat utaztunk, bejártuk a fél világot. Engem nem a természet, hanem elsősorban az emberi alkotások érdekelnek...

Megvan a napirendem, amihez tartom magam. Este már úgy alszom el, hogy valami jár a fejemben, reggelre abból megszületik valami; látom a háromdimenziós képet magam előtt. Nehéz velem reggelizni, hiába beszél hozzám a feleségem, már máshol jár az agyam. Lerohanok a műterembe és nekikezdek annak, amit kitaláltam. Eljutok egy darabig, akkor félreteszem, hiszen a ragasztásoknak száradniuk kell, és előveszem azt, amin előzőleg dolgoztam, azt folytatom mondjuk az alapfestésekig, de ismét meg kell állnom, mert időbe telik, mire megszárad.

Egy sör és egy kávé után – már a nagyapám is együtt itta a kettőt – délután öt körül eljön a nap csúcspontja: végre befejezhetek egy korábban elkezdett képet. Akkor kiderül, hogy megközelíti-e azt, ahogy elképzeltem, vagy messze elmarad attól. Boldogan megyek haza, ha rákerülhet a szignó, mert az azt jelenti, hogy sikerült. Persze, vannak munkáim, melyek évekig várják a sarokban, hogy egy jó ötlet után elnyerjék végső formájukat. Irigylem a zseniket, mert rögtön tudják, mit hogyan csináljanak, nekem ehhez próbálkoznom kell, de sajnálom is őket, mert egy kicsit mind bolondok. A nejem szokott azzal viccelni, hogy nem is vagyok igazán nagy művész, hiszen nem iszom, nem drogozom, normális életet élek: egy feleség, két gyerek, négy unoka.

Legutóbb Kisvárdán nyílt kiállítása.

Ahogy azt már említettem, több mint negyven éve havonta-kéthavonta nyílik valahol tárlatom, legalábbis a pandémia előtt így volt. Kisvárdán él három évfolyamtársam, tavaly volt egy találkozónk, ahol szóba került, hogy körülbelül húsz éve már elvittem oda néhány képemet, és szívesen kiállítanék ismét, de nem ismerek senkit, aki ebben tudna segíteni. Nem sokkal később összehoztak a művelődési ház munkatársával, Lábiscsák Jánossal, akivel meg is beszéltük a részleteket, de a terveinket akkor keresztülhúzta a járvány.

A tárlatot végül október 20-án nyitottuk meg – nem kis örömömre, ugyanis a tágas tereknek és a nagy falfelületeknek köszönhetően negyvenhat nagy méretű képet mutathatok meg a látogatóknak. Annak pedig külön örülök, hogy egészen sokáig, január 7-éig marad a kiállítás Kisvárdán, ebben a remek hangulatú, barátságos városban.

A művészek, mesterek gyakran panaszkodnak, hogy nincs utánpótlás, és attól félnek, hogy magukkal viszik a sírba azt a mérhetetlenül értékes tudást, amit évtizedek alatt magukba szívtak. Az ön helyzete műfajteremtőként ennél is kényesebb. Ki viszi tovább a lángot?

A fiaim – akik a legsikerültebb bőrmunkáim – sokszor mondogatták, hogy ki kellene találni valamit, mert ha nem adom át a tudásom másoknak, velem együtt kihal ez a műfaj is. Rábeszéltek, hogy hirdessek workshopokat. Azt tervezem, hogy négy embert fogadok egy-egy hétvégére a műtermemben, és három nap alatt megtanítom nekik, hogyan kell elkészíteni egy egyszerű természeti képet bőrből. Ezután legalább egy évig mentorálom őket, megmutatom, hol tudják megvenni az alapanyagokat, hogyan kell kikeverni a spéci ragasztót…

Egy másik alkalommal testplasztika, egy harmadikon bőrportré, a negyediken a nonfiguratív képek készítésének technikáját sajátíthatják el. Nagyon remélem, hogy lesz köztük valaki, aki szereti, van hozzá kedve, tehetsége, és a mesterségre jövedelmező vállalkozást építhet. Szerencsés vagyok, mert azon kevés kortárs alkotó közé tartozom, akik megélnek a művészetükből. Én egy egyszerű, földön járó ember vagyok, aki nem hisz földöntúli erőkben, a karmában vagy a horoszkópban. Két dologban hiszek: a bőr szépségében és az összetartó családban.

 

Ezek is érdekelhetik