Emlékük tovább él bennünk

Halottak napján szeretteinkre emlékezünk. Akiknek a közelmúltban távozott el hozzátartozójuk, nehezen viselik el az ilyenkor mélyről feltörő fájdalmakat, s nehezen élik meg ezeket a napokat.

– A halál témája kiszorult a modern kor mindennapjaiból, elidegenedtünk azoktól a rítusoktól, amelyek elődeinknél segítették a veszteség feldolgozását. Ám fontos megérteni, milyen belső, lelki folyamatok mennek végbe egy emberben, amikor hozzátartozóját gyászolja és szembe kell néznie egy visszafordíthatatlan állapottal, majd pedig ebből a veszteségből meg kell tanulnia újraértelmezni önmagát, hitét, életét, feladatait – vallja dr. Bodó Sára református lelkész, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem egyetemi docense.

A mentálhigiénés szakember nemrég a koronavírus-járvány lelki hatásairól tartott előadást Nyíregyházán, amelyen kitért arra is, miért fontos foglalkozni a súlyos érzelmi stresszel terhelt gyászolókkal.

A következő napokban a temetőlátogatások eltemetettnek hitt, fájdalmas emlékeket idézhetnek fel sokakban, a gyászfolyamatról, az emlékezés fontosságáról beszélgettünk lelkipásztorral.

Négy fázis – érzelmi hullámzás

– Nagyon fáj, hogy akiket szerettünk, meghaltak, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Isten őket az életből az életbe hívja, várja. A gyász típusától függ, hogy mennyi idő alatt kezd el begyógyulni a lelki seb, aztán az élet tovább halad azzal a gazdag örökséggel, amelyet a szerettünktől kaptunk.

– Mindenkinek egyéni gyásza van. Ebben a hosszú és komplikált folyamatban benne van, mennyire volt szoros vagy esetleg konfliktusos, felszínes a kapcsolata szerettével, benne van az egymáshoz tartozás foka, és a halál módja is. Egyik sem könnyű: az sem, ha valaki tragikus körülmények között hal meg és váratlanul csap le családjára a halálhír, és egy hosszú betegség után távozó rokon halálát is nehéz feldolgozni.

– Sok múlik azon is, hogyan tanultunk meg a saját környezetünkben gyászolni, milyen gyászszokásokat éltünk meg magunk körül. Úgy tartják, hogy a gyászfeldolgozáshoz legalább egy év szükséges, ezért is nevezzük az első évet gyászévnek, mert ez alatt az idő alatt lehet túljutni a nehezén: az első évfordulón, az első ünnepeken, amiket már magányosan vagy már a nélkül az ember nélkül élünk meg, aki azelőtt fontos része volt mindennapjainknak.

– Alapvetően négy fázisra osztjuk ezt az időszakot, amelyben az első a felfoghatatlan, a magatehetetlen reakció, ami a bénultságot, az üresség érzését váltja ki az emberből, de ebből a sokkos állapotból hamar „fel kell ébredni”, mert meg kell szervezni a temetést. A „feladat” teljesen leköti a gyászoló megmaradt energiáit. A „fegyelmezett”, kontrollált időszak éppen a temetésig tart, majd amikor elcsendesedik a külvilág, felszakadnak az érzelmek. A viharos, olykor szélsőségektől sem mentes periódusban fájdalom, harag, keserűség, szorongás és bűntudat jelenik meg.

– Ebben a hetekig, hónapokig tartó, úgynevezett regresszív fázisban nem szabad elengedni a gyászoló kezét, meg kell őt hallgatni és figyelni kell rá. A gyászmunka utolsó stádiumában (adaptív fázis) már nemcsak racionális szinten, hanem érzelmileg is átélhetővé válik a veszteség. A gyászoló kifelé tud végre fordulni, észreveszi a környezetét, keresi a kapcsolatot másokkal és eljut egy új azonosságtudatig – tárta fel a folyamat lényegét dr. Bodó Sára.

Gyertyát gyújtunk

Kiemelte azt is, hogy hiba a gyerekek előtt tabusítani a halált. Ki kell menni velük a hét végén a temetőbe, és helyezzék el ők nagyszüleik sírján a virágokat, miközben emlékezzenek rájuk hálás szívvel.

– Az emlékekkel kitöltjük saját lelkünk „üresen maradt részeit is”. S, ha valaki mégsem tud eljutni az ilyenkor virágtengertől, csillogó fényektől gyönyörű temetőbe, üljön le otthon, csendesedjen el és gyújtson meg egy szál gyertyát, gondoljon arra, aki az élete része volt. Gondolja végig, hogy az életén mit változtattak mindazok, akik már nem lehetnek köztünk. Hiszen nem magunktól lettünk olyanná, amilyenek vagyunk, ők formáltak minket... Ma is egymástól válunk olyanokká, amilyenek vagyunk – zárta gondolatait dr. Bodó Sára.