Önkéntesek: örömet visznek mások életébe

Önkéntesek. Sokszor elgondolkodtam rajtuk, hogy ebben a rohanó világban hogyan jut idejük és energiájuk másokra is odafigyelniük. Helytállnak a saját munkahelyükön, majd otthon a családban, s közben megoldanak súlyos társadalmi problémákat. Bekopognak a magányos idősekhez, adományokat gyűjtenek rászoruló családoknak, vagy ahogyan ezidőtájt ajándékokat csomagolnak, örömet visznek mások életébe. Decemberben, amikor emberről emberre terjed a mosoly, az önkéntesség értékét is jobban felismerjük. 
– „Erika néni egy angyal, akinek nagyon sokat köszönhetek.” Emlékszem, sok-sok évvel ezelőtt segítettem egy kislánynak, aki nagyon nehéz élethelyzetben volt, és a családjára nem támaszkodhatott. Azóta helyére került az élete, egy dunántúli városból írt nekem. Jóleső meglepetéssel nyitottam ki a levelét, amiben köszönetet mondott. Sokféle sorssal találkoztam önkéntes éveim alatt, vannak élettörténetek, melyekre mindig emlékezni fogok. Azt gondolom, mi, segítők százszorosan visszakapjuk, ha jót teszünk másokkal, s hiszem, hogy a jó cselekedetek mindenkit felemelnek – mondta Borné Balogh Erika, aki 29 éve oszlopos tagja, szakmai vezetője a Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye napkori karitászszervezetének. Ebben az évben 30 éves az egyházmegyei karitász, mely az egyház egyik legfontosabb feladatát végzi, a caritas (a szeretet) gyakorlását: a szegények, a testileg, lelkileg rászorulók szolgálatát. A napkori Szent Erzsébet-csoport 36 önkéntesből áll, tagjainak jószolgálata felbecsülhetetlen értékkel bír. Szerencsés az a település, ahol karitászcsoport működik, jelentős terhet vesz le az önkormányzat válláról a rászorulók megsegítésében. 

Ugyanaz a motor hajtja 

– Mindig munkálkodott bennem, hogy segítsek másokon. Pedagógus vagyok, orosz–történelem és teológia szakon tanultam. Fiatal koromban volt olyan gondolatom, hogyha nem találom meg azt, aki igazán szívből szeret, akkor apácának állok, és gyerekeket fogok tanítani. A Jóisten mást rendelt nekem, lett egy nagyszerű férjem, van két csodálatos gyerekem. Ami viszont nem változott azóta sem: ahol tudok, segítek. Ahogyan a csoportunk jelszava is üzeni: „Krisztus számít rád.” A gyerekeim születése után nem mentem vissza tanítani, családsegítő munkába kezdtem Napkoron, így tulajdonképpen a hivatásomban szerzett tapasztalataimat az önkéntesség során is hasznosítani tudom – jegyezte meg Erika, akit mindenki ismer Napkoron, és nincs olyan család, amelyet ő nem ismerne. A településen élő hátrányos helyzetű embereknek nemcsak élelmiszert, meleg takarót, ruhákat gyűjt, de olyan programokat is vezet, amikkel megtanítja őket arra, hogyan ugorják meg az eléjük gördülő akadályokat. Olyan, mint egy pótanyuka, aki a gyerekek szeméből olvas, ha baj van. Az idősebbekkel ugyancsak megtalálja a hangot, életet, színt visz a máskor csendes, magányos otthonukba, merthogy szerinte a családsegítést és az önkéntességet ugyanaz a motor hajtja: a szeretet. Csak így működik, a szemébe kell nézni a másiknak, s megkérdezni tőle: miben segíthetek? 
– Láthatatlan feladat a miénk... Azt mondják, jóléti társadalomban élünk, de szűkölködők mindig voltak és sajnos lesznek is. A minap felhívott egy négygyerekes apuka, hogy kifogytak a pénzből, és egy kis élelmiszer segítene rajtuk. Sajnos egy rezsitartozást törlesztenek, ha abból valahogy kikecmeregnek, már nem lesz ilyen problémájuk. Szintén a közelmúltban jött a telefon, egy középkorú nőnek hirtelen hunyt el a férje, a család fenntartó nélkül maradt. Az asszony addig a gyerekeivel volt otthon, ezért nem volt munkája, élniük viszont kell valamiből, ezért most állást is keres. Segítettünk a családon, ahogyan tudtunk, hiszen a bajt egy nem várt esemény idézte elő, amire nem lehet felkészülni. Ma már azok is válhatnak átmenetileg rászorulóvá, akik egyébként nem élnek tartósan nehéz anyagi körülmények között – mesélte el az eseteket az önkéntes azt üzenve, nem szégyen segítséget kérni. 

Meleg ételt osztanak 

Az adományokból mindig jut oda, ahol szükség van rájuk. Januárban a helyi vállalkozók nagylelkűségének köszönhetően meleg ebédet osztanak a településen 10 napon át, összesen 500 adag ételt időseknek. Erika lánya és veje pedig már a karácsonyi csomagokat rakja össze azoknak a gyerekeknek, akik lerajzolták, mi a vágyuk, mit hozzon nekik a Jézuska. Érdről és környékéről érkeznek majd a díszes dobozok, magánfelajánlóktól. Erika közel 3 évtizedes önkétessége – amit persze nemcsak az adventi időszakban, hanem egész évben aktívan végez –, ahogyan mondja, a szeretet körforgásából táplálkozik: aki ad, az kap is. „Az önkéntesség olyan érzést nyújt, amit pénzért nem lehet megvásárolni” – mondta. 

Hol a zöldkabátos segítség felbukkan, ott a reformátusok járnak

A Magyar Református Szeretetszolgálatnál rengetegen dolgoznak azon most is, hogy másokon segítsenek. Az országos szervezet önkéntesei, koordinátorai több évtizedes tapasztalattal rendelkeznek, akár a fővárosban, Debrecenben, Ózdon vagy Kisvárdán tevékenykednek, mindenütt számíthatnak rájuk a rászorulók. Az önkéntesség nem ismer határokat, sem ország-, sem vármegyehatár, s ez valóban így van, hiszen az elmúlt időszakban az orosz–ukrán háború nehézségei miatt a kárpátaljaiakra is odafigyel a szolgálat, s a szomszédos vármegyékben senki nem nézte, hány kilométerre kell elvinni a segítséget, oda mentek a „zöld kabátos segítők”, ahol szükség volt rájuk. A szomszédos vármegye egyik településén, Bodrogolasziban él Szendrey Ferenc, aki civilben egy rugógyártó cég alkalmazottja. Mint elmondta, a munkaadói is támogatják az önkéntességet, minden évben egy napon át egy intézményben végeznek önkéntes feladatot. 
– Huszonhat éve vagyok a Bodrogolaszi Református Egyházközség gondnoka, ahol a gyülekezet „hétköznapi” feladatai mellett pályázatokat írok, beruházásokat koordinálok, programokat szervezek, hat éve református hitoktatóként is dolgozom a helyi általános iskolában. Az önkéntesség számomra egy életérzés, meglátni a szükségben lévőt, felkarolni az elesettet. Édesapám példája vihetett engem az önkéntesség útjára, akitől láttam, munkájával hogyan segíti a községünkben lévő három gyülekezetet, milyen önzetlenül látta el az idős, egyedül élő embereket, és tél idején, mire a falu népe felébredt, minden intézmény, bolt, templom előtt ellapátolta a havat. Azt lehet mondani, hogy „örököltem” az önkéntességet. A szeretetszolgálattal 13 éve kerültem kapcsolatba a Szeretethíd országos program révén, azóta önkéntesként adományok gyűjtésében veszek részt, s emellett a közfoglalkoztatási pont vezetése is a feladatom. A segítés szép munka, de a legszörnyűbb, amikor az ember tehetetlen, minden jótettünket sajnos valamilyen tragédia előzi meg, egy váratlan esemény. A Tisza mellett élők és mi, a Bodroghoz közel élők átéltünk már szörnyűségeket. Ilyen volt az 1999-es árvíz, amikor a barátaimmal hiába hordtuk egy idős házaspár házához a homokzsákokat a Bodrognál, mégis végig kellett néznünk, ahogyan a víz elmossa a két kezük munkáját. Visszatérve az ünnepekre, jó látni, hogy az emberek felismerték, ha valamire nincs szükségük, nem dobják rögtön a szemétbe, a még használható dolgaikat átadják nekünk, felhívnak engem, s a használt ruhák, cipők, takarók a cigándi, a debreceni vagy épp a gelénesi raktárba kerülnek.