Örömfutás Marathón és Athén között

A nyíregyházi Szabó Zsuzsanna azon kevesek közé tartozik, akik képesek voltak valóra váltani életük egyik nagy álmát: lefutotta a maratont, ráadásul az eredeti helyszínen, Marathón és Athén között. A mozgásra mindig odafigyelt, de egy betegség tette a sportot a mindennapjai részévé.

A felépülés része volt 

– 38 éves voltam, amikor emlőtumorral operáltak, és abban, hogy testileg és mentálisan is rendbe jöjjek, nekem a rendszeres futás és úszás segített. A műtétet követő kezelések miatt elindult a súlygyarapodás, és bár sokszor halljuk, hogy az életkor vagy a súly is csak egy szám, azt is tudjuk, hogy mi, nők, hiúak vagyunk. Szerettem volna kordában tartani a kilókat, és bár vannak, akik az úszást vagy a futást túl monotonnak tartják, én nagyon megszerettem ezeket a mozgásformákat. Ilyenkor egyedül lehetek a gondolataimmal, egy kicsit befelé figyelhetek, és mert a munkám a folyamatos kommunikációról szól, ezekre nagy szükségem van, s miközben körülvesz a természet vagy a víz, haladok a céljaim felé. Negyvenéves koromban teljesítettem először a félmaratont, majd következett a Balaton-átúszás, a maraton ötlete pedig tavaly merült fel komolyabban. Mindig is a céljaim között szerepelt, és mivel az idén volt 40 éves az Athén-maraton, ez jó apropót adott. Egy évvel ezelőtt, amikor már pontos dátumot is tudtam, az internetről letöltöttem egy felkészülési tervet. Decemberben hozzá is kezdtem, ám januárban jött egy talpi fájdalom, ami miatt sokáig nem tudtam futni, helyette napi 5-10 kilométert gyalogoltam. Ha nem volt meg az aznapra előírt lépésszám, képes voltam esőben vagy akár késő este is elindulni, mert tudtam, hogy erre van szükség a kitűzött cél eléréséhez. 
– Nyár elején kezdtem újra a futóedzéseket: júniusban csapatban körbefutottuk a Tisza-tavat, és a nyaralásunk alatt is minden reggel futottam a tengerparton, de ezt egyáltalán nem éreztem lemondásnak – mesélte Szabó Zsuzsanna, akinek a verseny nagyon sokat adott lelkileg.

Olajág a gyerekektől 

– Teljesíteni egy ekkora távot és valóra váltani egy régi álmot, olyan élmény, amit szavakkal nem nagyon lehet visszaadni. Számomra a 42 kilométer egy érzelmi hullámvasút volt, alig tudtam abbahagyni a sírást. A görög gyerekek olajágakat nyújtottak nekünk, a széken ülő idős nénik kiabáltak, hogy bravó, ott ez egy örömünnep, szemben azzal, amit a hazai versenyeken tapasztalunk: azért szidnak bennünket, mert miattunk van lezárva a város. Athénban a két nap alatt 70 ezer futó volt, és nem csak a verseny alatt buzdítottak bennünket: ha másnap látták rajtunk az egyenpólót vagy az érmet a nyakunkban, megtapsoltak. Felemelő érzés volt beérni a célba, és ami számomra ezt még inkább felejthetetlenné tette, hogy ott volt velem a családom. Nyolc éve a félmaratonon a fiam az utolsó kilométert velem együtt futotta le, most pedig, amikor beértem a stadionba, beugrott mellém. Egy pici hiányérzet maradt bennem: indulás előtt volt egy kisebb sérülésem, és talán emiatt, illetve azért, mert a sok emelkedővel tarkított terep nekünk, síkvidéken edző sportolóknak meglehetősen lábgyilkos volt, maradt még bennem. Az edzéseken jobb időt futottam, ezért kíváncsi lennék arra, más viszonyok között milyen időt érnék el. Bár nyilván nem az eredmény volt a fontos: úgy akartam teljesíteni, hogy minden egyes méterét élvezzem, és ez így lett – fogalmazott Zsuzsa, aki számára fontos, hogy megtalálja az egyensúlyt a munka és család között, és hogy a mindennapjaiba beépíthesse a testmozgást, de ebben a párja és a fiuk is támogatja, hiszen ők maguk is rendszeresen sportolnak.

Fel kell állni a fotelból! 

– Tisztelnünk kell magunkat annyira, hogy szakítunk időt a számunkra fontos dolgokra – mondta, és hozzátette: ha tudatosan építjük fel a napjainkat, és tudjuk, mit szeretnénk elérni, ez megoldható. 
Szeretne jó példával elöl járni és megmutatni a fiuknak, hogy ha az embernek vannak céljai, és azokért mindent megtesz, bármit el lehet érni, de ez nem megy motiváció és példaképek nélkül. 
– Amikor tíz évvel ezelőtt meghallottam a diagnózist, feltettem a kérdést: miért kaptam a betegséget? Később rájöttem: talán azért, hogy meggyógyulva majd mások előtt állhassak példaként. A maraton teljesítése is azért volt különösen fontos, mert azt bizonyítja, hogy egy ilyen komoly baj után is fel lehet állni és eredményeket elérni. Nem szabad belesüppedni az önsajnálatba: szembe kell nézni a nehézségekkel, ­elindulni s menni tovább. Én erre képes voltam – éppen ezért volt felemelő pillanat beérni a célba, és azt hallani a fiamtól: „Anya, büszke vagyok rád!”