Lepje meg hölgyismerőseit nőnap alkalmából!

Te nő vagy, én férfi. Hogy

érthetnék meg egymást? Hisz

mindketen mást akarunk - én

téged - te engem.

Te vagy a szín középen,

Az életemben, s bennem,

Nélküled szürke lenne minden,

Boldog Nőnapot Szerelmem.

Én nem hasonlítlak az angyalokhoz: asszony

vagy, nő vagy, ezért áldalak, mert

úgy szorítsz forrón, sírva,

magadhoz, hogy embernél több leszek

általad.

Rojtos lett már a ruhám,

Rózsacsokrot szedtem már.

Édesanyámnak készítem,

Szalagokkal díszítem.

Adom Neki Nőnapra,

Legyen neki szép napja.

Tavasz hajnalán Róluk emlékezünk,

A nőkről, kiknek Életünk

köszönhetjük. Ki mindent Megtesz

értünk, a nő, Dajkál, ápol,

És felnevel ő. Hálánk

szálljon Lányra, anyára, Ki a

családot Összetartja. Szépséges

nők, Jó asszonyok, Kívánunk

boldog, Víg nőnapot!

Minden évben eljön ez a nap,

Melyre a férfiak nagyon várnak,

Hogy elmondhassák a nőknek,

Mennyire szeretik őket!

Mire mennénk nélkülük

Ha ők nem lennének nekünk?

Valljuk be hát bátran,

Nem sokat érne az életünk!

Tiltakoztam, miért vagy más, Távol

éreztelek tőlem, Rájöttem, az vagy,

Mi hiányzik belőlem!

Egy Angyal jött le hozzám, S a nap is

belesárgult szemei láttán, A

Rózsabokrok es szégyenkeztek mikor

érezték illatát,

Mosolyától még a virágok is

kinyílnak, Melyek eddig a télben aludtak, Ez

az angyal nemmás mint te kedvesem, S remélem

végigkíséred életem!

"A nõ: tetőtől talpig élet. A

férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és

halott, úgy, amint két-kézzel

megfogadhatod; a férfié; minderről egy

csomó kétes bölcsesség, nagy

könyv, zagyva szó...”

A nõ azt akarja, hogy ok nélkül,

"miért" nélkül szeressék: nem

azért, mert szép vagy jó, vagy kedves,

vagy művelt, vagy elmés, hanem azért,

mert olyan, amilyen. Nekem így vagy

tökéletes!

Te vagy a nő! Te nem vagy ember és nem

közülünk való. A

becézés és imádás

új szavait találtuk ki érted, a

halál új formáit, és szaggattuk

az élet kereteit, hogy Te többet élhess.

Hegyeket bontottunk le, hogy messzibb lássál.

Kitaláltuk a telefont, hogy felhívhassad

ágyadból a kedvesedet. Hajót

csináltunk, hogy megállhass az esti

szélben a jachton, lila fátylakban,

kissé hunyorítva a szemed.

Megépítettük a szibériai

expresszt, mert hátha egyszer kedved lesz arra

járni. Komoly nagy népek jogrendszert

alkottak, hogy Te egyszer megtaposd. Isteneket faragtunk

és hittünk, hogy érted megtagadjuk

őket, s túl minden képén az

Istenségnek, mellünket verve feléd

tartottuk ajkainkat: Te vagy a Fény!

Ha beköszönt a Nőnap, virágot minden

nő kap, de kívüled nincs egy sem, akit

köszönt a versem, mert tollam ahhoz írja,

Ki szerelmemet bírja, – s mert Te vagy,

én virágzó Angyalom, a

„virágot” éppenhogy én

kapom – a ma lévő illusztris

névnapon. . .

Csoda vagy, mit ma sem értek, Nem holtig tanulni

azonban vétek.

Ha Isten a nőt a férfi urává

akarta volna tenni, Ádám fejéből

vette volna. Ha rabszolgájává, a

lábából. Ámde

oldalából vette, mert

élettársává, egyenlő

párjává akarta.