Nyírtelek - A téli szünet előtti utolsó estén leptük meg a Kedvesház kis lakóit. „Mindannyiunk vállát súlyos kereszt nyomja, nem kértük, mégis ránk pakolta az élet. Mondják, a gyerekkorban sok minden dőlhet el, de azt, hogy hova születünk, nem dönthetjük el. Tudok egy helyet, ahol mindig kedves a szó, kicsi és nagy érezheti, jónak lenni jó. Szeretet, biztonság egyszerre ölel át, mindennapi jó tetteink visszaszállnak ránk. Ez a ház a Kedvesház, ahol jó gyereknek lenni. Együtt jó játszani, mindig finomakat enni. Nem számít, hogy honnan jöttünk, csak az, hogy itt vagyunk. Sorsunk összeköt, összetartozunk.”

Ez csupán néhány gondolat a nyírteleki Kedvesház ars poeticájából, de elég ahhoz, hogy egyszerű, hétköznapi emberként megértsük: ez nem egy egyszerű, hétköznapi kollégium. Lapunk ebben az évben az itt élő huszonöt gyermeknek gyűjtött karácsonyi ajándékokat és felajánlásokat, közben az olvasók megismerkedhettek az intézménnyel, lakóival, a nevelőkkel – és a falak között végzett szolgálattal.

Nagyon sokan álltak mögénk, hogy teljesíthessük a kívánságaikat, magánszemélyek, vállalatok karolták fel az ügyünket, hogy emlékezetessé tegyük mindannyiuk számára a szeretet ünnepét. A téli szünet előtti utolsó estén látogattunk el a Kedvesházba.

– Tényleg benne voltunk az újságban? – kérdezik az először csak az emeleten toporgó „nagy” fiúk, s míg elmondjuk nekik, hogy igen, többször is, egyre közelebb merészkednek. Három perccel később már a lépcső tövében ülnek-állnak körbe, rágóval kínálnak és a téli szünetre szőtt terveiket sorolják. Közben megérkeznek a kicsik, így ameddig ők lepakolnak, átöltöznek, van időnk mindent szépen elrendezni az étkezőként is funkcionáló közösségi szobában.

Sugárzó öröm

Miközben a kisebb-nagyobb dobozokat, tasakokat pakoljuk egymásra, a nyírteleki Kedvesház Kollégium épületének tulajdonosa, Lázár Péter vendégei is elköszönnek – mint meséli, szintén a sajtó munkatársai. Egyelőre azonban hiábavaló lenne komolyabb beszélgetést kezdeményezni, mert az ajtóban egyre több leselkedő jelenik meg: bekukkantanak, mosolyognak, köszönnek illedelmesen, aztán visszaszaladnak az emeletre. Igazi játékos gyerekek, tele szeretettel. Batári Zsolt, a ház vezetője irodájukból kis csengővel tér vissza. Mindenki elfoglalja a helyét, ő megrázza a csengettyűt, amire erősödő dübörgéssel felelnek a fiúk-lányok: huszonegy pár csupasz-zoknis pracli trappol le a lépcsőn (négy kis lakó a betegágyat nyomja otthon). Beözönlenek, megölelnek, kedveskednek, úgy csillog a szemük, hogy azonnal összeszorul a torkunk, megható a boldogságuk.

A cetliket, amire a kívánságaikat felírták, gondosan ráragasztottuk az ajándékokat rejtő dobozokra. Míg kiszólítjuk őket és átnyújtjuk a csomagokat, van időnk jól megnézni az arcukat. Szinte sugárzik az örömük, könnyet csal a nevelők szemébe is, hát még a miénkbe…

A ház meglepetése

Ám ők sem hagynak minket meglepetés nélkül távozni. Gitárt, cajont (fából készült, dobozszerű ütőhangszer), kupát kerítenek, és énekelnek nekünk. Előbb a Kedvesház dalával, majd karácsonyi dallamokkal ajándékoznak meg. Nagyon nehéz lélegezni, mindannyian érezzük, hogy mi kaptuk a szebb ajándékot a gyerekektől, örökké elkísérnek minket ezek az emlékek.

„Ez a ház a Kedvesház, itt jó gyereknek lenni, érzed már, hogy milyen jó ezt szívből énekelni! Add hát te is a két kezed, hogy megérintse a szívedet a dalunk, érezd, hogy összetartozunk. Összeköt ez a ház, Kedvesház.”

- Csáki Alexandra -