Nézőpont: Ha röpül a falu és a könyvespolc

Harminc év után raktam dobozokba a féltett, óvott könyveket. Nem mindet, és a papírzárka is csak rövid időre szól (hiszen hamarosan gyergyói iskolákban találnak új otthonra), mégis rossz érzés fogott el. Nyéki Zsolt jegyzete.

Mint csiga a házát, úgy cipeltem magammal évtizedekig e köteteket, hol hátamon, hol ölemben, s mindig úgy rendeztem be velük a szobámat, hogy valamennyi elférjen egy pillantásban, s bármelyik megszólíthasson, ha ráéreznek kedvemre, hangulatomra.

Nehezen fogadtam el, hogy a könyvek iránti szeretet és tisztelet túlnőtt rajtam, a könyveken pedig az idő, s a kor. Így lett kedves adomány lexikonokból, szótárakból, történelmi és természettudományi sorozatokból, no meg kétszer is megvásárolt vagy ajándékba kapott regényekből, novellákból. Ám van a könyvespolcomnak két szárnya, amely szent és sérthetetlen. Az egyiken Erdély története fut végig, valamennyi kötet értékét személyes emlék teszi felbecsülhetetlenné. Akárcsak a másik oldalon, ahol pedig minden a repülésről szól – illetve jóval többről. Van olyan, amelyet ha kézbe veszek, olyan emberrel találkozom, akit soha sem ismertem. Pilóta volt, és fiatalon elrepült oda, ahonnan nincs visszatérés. Gyerekkorától szenvedélyesen gyűjtött minden füzetet, újságot, könyvet, amiből álma köszönt vissza – ezt a hagyatékot őrzöm, míg élek; és ha eljön az idő, akkor keresek majd valakit, aki helyettem fújja le róluk a port, simítja végig ujjával a mind sárgább lapokat. S persze annak a könyvnek is megadja a tiszteletet, amelyet pályakezdő diplomás munkanélküliként vettem meg napszámból, pedig mennyi más helye lett volna annak a pénznek… Ott csábít mellette éjszakai repülésre Nyugat-Szahara homokdűnéi fölé Antoine de Saint Exupéry is, de tisztelettel biccent Rubik Ernő bácsinak a remek gépekért, melyeket ő tervezett.

No de hogy röpülhet egy egész falu? Hát a magyar írók trianoni novelláin! A kortárs alkotok fájó műveiből „A röpülő falu” címmel jelent meg válogatás arról, amire akkor is emlékezünk, ha nem akarnánk, ha nincs évforduló – de ma van, és ma különösen fáj az emlékezés. Karinthy Frigyesnek például 1920-ban így: „Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok, és szabadon és őszintén – hozzád beszélve, és mégis magamhoz” (…) „nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.” Krúdy Gyula Siskája, az utolsó garabonciás ugyancsak 1920-ból hozta végső üzenetét: „…szakadatlanul, felejtés nélkül vár. Vár a Tisza mellett, vár a Kárpát alatt, jelen van Erdély ősi országutain, a Bánátban búzavirág kékségével virít, Pozsonyban a harangok hangjában maradt meg a szava, hogy nyomban ráismerni.”

Könyvek és könnyek – van olyan, amikor sírni a vesztesnek is szabad.

- Nyéki Zsolt -