Életünk étlapja

Amíg tanulunk, a menza elkíséri életünket az általános iskola alsó tagozatától az egyetemi ebédlők a’ la carte kínálatáig, s nagyjából ezt az idősíkot követve javul az ételek és a szolgáltatások minősége is. Az ok gyanítható: gyerekfejjel esszük vagy sem, nem kapunk mást, túl sok szavazati jogunk nincs benne; aztán ahogy erősödik a test és az öntudat, no meg válunk képessé többet tenni és áldozni érte, úgy kerülnek közelebb a finom falatok is. Nyéki Zsolt jegyzete.

Kimondottan rossz emlékeket őrzök az általános iskolai menzáról: ’70-es évek, ízetlen levesekkel és főzelékekkel, húskeresős pörköltekkel, melyek vizes szaftja esélytelenné tette a tunkolást is, így a kenyérszeleteket a kosárban hagytuk. Egészséges, nem? Pedig hol volt negyven évvel ezelőtt Norbi és az update…? A visszafogott táplálkozás áldásos hatásait akkor a kispórolt (kilopott) alapanyagoknak köszönhettük. Középiskolában javult a helyzet: a saját menza nélküli sulitól kedvezményes ebédjegyet kaptunk, ezzel a zsebben Simsonra pattanva csak egy ugrás volt a ’80-as évek Zöld Elefánt étterme, ahol egész jó diákmenü várt, csak persze nem akkora adag, amivel jóllakhatott egy ifjú titán. Úgyhogy Cidri barátommal elég gyakran dobtuk össze egy-egy máglyarakás árát, és feleztük el a desszertet – ami olykor zúzapörkölt volt, két-három szelet kenyérrel kitunkolva a szaftot. A farkasokéval vetekedő étvágy simán eltüntette, néha otthon még megtoldva egy kis rántottával, úgy 10–12 tojásból. Az egyetemi menza maga volt a mennyország: anyagiakhoz mért, de szabad választás az ételsorokból a ’90-es évek elején, s miután nőnapi virágot vittünk a vezető szakácsnőnek, határozottan megnőtt a tányérunkba rakott porció; olykor ráértünk ebéd után is fizetni, amikor már lement a sor a pénztárnál. Így festett az ártatlan, de kényelmes protekció világa…

Az idő rohan, csak az átlagember nem nagyon akar lépést tartani vele – nem csoda hát, ha a hurkát szép lassan nem a boltban keresi és találja, hanem testének különböző pontjain. A rendszerváltással nem csupán a demokrácia káosza, hanem a táplálkozás megannyi rákfenéje is a nyakunkba ömlött tartósítószerekkel, mesterséges adalékokkal, ízfokozókkal, soha nem látott szavatossági idejű ipari műkajákkal. Az elmúlt húsz év táplálkozásának látlelete: több és rosszabb étel, helytelen szokások, kevesebb mozgás. Ennek üzen hadat a közétkeztetésben beköszöntő reformkor, amely – mint minden változtatási kísérlet – okkal, s ok nélkül egyaránt támadható. A vita hevében az ötvenéves fejjel is rendszeresen sportoló kollégám mondta ki az egyszerű igazságot: mozogni kell, s akkor ehet az ember. Hozzáteszem: ez a reform szélmalomharc lesz, ha a gyermekeinket otthon agyonzsírozott és fűszerezett ételekhez szoktatjuk, ha nem nézzük meg, hogy a zsebpénzt csipszre és kólára költik, s ha nem húzunk velük együtt futócipőt. A politikai ellenlábasok hangosak, ám a szülői felelősség ettől csöndesebb, de nehezebb küldetés.

- Nyéki Zsolt -