Jutalom, amit kevesen kapnak meg

Nyíregyháza - Kezdő tanárként egy tanteremben nyolc osztálynak tizenegy tantárgyat tanított. Interjú: Petraskó Zoltán gyémántdiplomás pedagógussal.

A Nyíregyházi Főiskola tanévnyitó ünnepségének mindig megható pillanata a jubileumi diplomák átadása. Petraskó Zoltán nyíregyházi pedagógus szeptember 12-én vehette át gyémánt oklevelét.

Mennyit ér a gyémántdiploma?

Petraskó Zoltán: Most, hogy ünnepélyes keretek között magam is megkaptam, jó néhány ismerősöm is megkérdezte tőlem. Mit válaszolhattam volna? Jól tettem-e, hogy csak annyit mondtam erre, egy nagyon szép papírra nyomott, a nevemet is gyönyörű betűkkel írt oklevél? Az átadási ünnepség utáni ebéden az unokáim is arra voltak kíváncsiak, mit ér a nagyapjuknak ez az elismerés. Jutalom ez, kitüntetés, amit csak kevesen kapnak meg?

Megszületett a válasz?

Petraskó Zoltán: Igen. Az ilyen elismerés annak jár, aki hatvan éve végzett abban a tan­intézményben, ahol az első diplomáját kapta. Én akkor a pedagógiai főiskolát fejeztem be, s léphettem ki a nagybetűsnek mondott életbe. Hatvan esztendő munkában benne van a gyémántdiploma története. Végiggondoltam származásomat is – egészen az ükapámig, aki egy apró kárpátaljai ruszin falucska görög katolikus kántortanítójaként okította az ottani fakitermelők és mészégetők gyerekeit a magyar nyelvre, írásra, számolásra, olvasásra. A kicsiny tanterem földes padlója lehet a tanúja, milyen gigászi munkája volt egy ott tanítónak, a nemzet igazi napszámosának, amíg az alapvető tudást átadta a gyerekeknek. Nagyon közel a Kárpátok tövéhez tanította ugyanott mindezeket dédapám és nagyapám is. Talán Illicén és Rosztokán éltek az említett ősök nagyapámig bezárólag, aki az első nagy háborút és Ungváron végzett tanulmányait követően meg sem állt Porcsalmáig. Őt is kántortanítóként alkalmazták, negyven évig ugyanabban a nagyközségben, egyazon tanteremben. Ott született édesapám is a múlt század végén.

Érdekes életút: a tanítók legifjabb sarja, vagyis Petraskó Zoltán tősgyökeres, „bennszülött” nyíregyházi. Hogyan került az evangélikus tirpákság közé?

Petraskó Zoltán: 1934-ben itt születtem, ahol az apám szintén pedagógusként kereste a kenyerét, s szerette, becsülte hivatását. Ma is áll a ház; születésem helye az Eötvös utca 23. szám alatt jóval idősebb százévesnél. A nővérem is tanított: dísznövénykertészetet a Zrínyi-gimnáziumban, erről különösen büszkén beszélt édesapám – lányával együtt lehetett a tanári karban.

Következett egy már bejáratott életút, az ön pedagógusi pályája. Hatvan éve kapta meg első oklevelét a főiskolán, azután Porcsalmára helyezték.

Petraskó Zoltán: Ahol ugyanabban a tanteremben taníthattam, mint apám és nagyapám. Ma már meglepő, hogy tizenegy tantárgyat kellett oktatnom, egyedül a nyolc osztálynak. Egy tanteremben nyolc osztály ült, nyolc padsorban, ahol az énektől a biológiáig mindenért az új „tanár bácsi” felelt. A „hídlásból” készült padlót és a rozoga padokat a csengersimai iskola váltotta fel. Naponta gyalogoltam tizenkét kilométert oda-vissza, míg következett az újabb állomásom, Ópályi.

Ezek után sem bánta meg a gyors váltással járó megbízatássorozatot?

Petraskó Zoltán: Cseppet sem, még az Aranyember című színművet is betanítottam, amit Mátészalkán is előadtuk. 1958-ban megnősültem, én ott éltem, fiatal és tüneményes feleségem pedig Nyíregyházán. Hétfőn a hajnali vonattal kimentem, szombatig éjszakánként az egérjárta raktárban pihenhettem ki a nappali fáradalmakat. Mígnem meghallgatott a Teremtő, és közelebb helyeztek. Kótajba már könnyebb volt kijutni és onnan hazajárni. Bármilyen türelemmel viseltük ezt a helyzetet, nagyon örültünk annak, amikor „rám beszélték” az akkori megyei művelődési ház vezetését. Hét évig jártam kultúrautóval a megyét. Sokszor értem éjfélkor haza, vittem könyveket kölcsönözni, keskenyfilmet vetíteni faluról tanyára.

Fárasztó munka lehetett.

Petraskó Zoltán: Az volt. Ezért fogadtam el a nyíregyházi kultúra másik központja, a Benczúr-terem vezetői megbízatását. Számos neves és nagyszerű ember fordult meg ott, a festő- és szobrászművészet nagyjai. Sokat tanultam itt is, mint azelőtt mindenütt, bármilyen beosztásban. Sorra szereztem oklevelet könyvtárismeretből, művészettörténetből. Máig büszke vagyok arra, hogy könyvekkel segíthettem a Rózsás-tanyai gyereket, Kozák Andrist felkészülni a felvételikre… Egyszóval: megérte!

Most már az unokák is ismerik a nagyapa életét…

Petraskó Zoltán: Sok minden jólesik. Örülök annak is, hogy ahol a hatvan esztendő papírra vetett élet egyik gyümölcseként átvettem a gyémántdiplomát, jogász fiam ott ült a pódiumon. Azt sajnálom nagyon, hogy Mártika, évtizedek alatt hűséges párom, betegsége miatt nem lehetett mellettem.

Kopka János