Életre szóló élményt jelentett a ponty

Nyírtelek, Székely - „Már régen szerettem volna kipróbálni magam valamilyen „nagyhalas” vízen.”

Egy horgász életében mindig maradandó élmény az első igazi nagy hal kifogása. Nos, a nyírteleki Kövesdi Antalné, Julika a napokban átesett ezen a „tűzkeresztségen”.

– Egy kirándulás alkalmával a társak elcsaltak a vízpartra horgászni. A tavat, a folyót szerettem, de még sohasem próbáltam meg horgászbotot venni a kezembe. A családban sem volt múltja ennek a szenvedélynek – eleveníti fel a kezdetet mosolyogva. – Maczaliné barátnőmnek sikerült megfertőznie. Levizsgáztam, kiváltottam az engedélyt. Először csak úszós készségekkel próbálkoztam, kisebb-nagyobb sikerrel. Nagy örömet jelentett egy-egy termetes kárász vagy keszeg megfogása.

Az unokák a hű kísérők

Egyre jobban magával ragadott ez az időtöltés, különösen, hogy férjem is megszerette ezeket a kirándulásokat. Később sikerült az unokáimat is beavatni. Kristóf 14, Boglárka 11 éves, mindkettőjüknek van már engedélye. Ők maradtak a hű kísérőim a mai napig. Nagy lépést jelentett, mikor megvásároltam az első komolyabb pontyozófelszerelésemet. Meg kellett tanulnom felszerelni, bedobni, az évszakonként legjobb etetőanyagot és a csalit kiválasztani. Igaz, még ma is általában csontkukaccal és gilisztával csalizom fel a horgokat. Nem tagadom, hosszú ideig csak csipesszel fogtam meg a csontit is.

– Az első nagyobb halat a tokaji Kovács-tavon akasztottam, egy 4,8 kg-os pontyot. Mit mondjak, madarat lehetett volna velem fogatni. Azóta már több bajuszost is zsákmányoltam a kedvenc vizemen, a tiszavasvári Kacsás-tavon. Emellett többször sikerült helyezést elérnem az egyesületi versenyeken nekem és az unokáimnak is.

Nem a szokásos „karcsi”

– A bevágást és a fárasztást mindig egyedül végzem, legfeljebb a szákolásban szorulok segítségre – emeli ki Julika, aki egyébként civilben fodrász, s szívesen beszélget a horgászatról a vendégeivel.

– Már régen szerettem volna kipróbálni magam valamilyen „nagyhalas” vízen. Ezért óriási élmény volt eljutni a székelyi őzetanyai bojlis tóra. Már az is lenyűgözött, hogy milyen rend és tisztaság fogad. Bár tudtam, hogy bojlis víz, én mégis maradtam a hagyományos csonti-, kukoricacsalinál. Néhány kárász után egy óriási kapás jelezte, hogy ez nem a szokásos „karcsi”. Először könnyebben jött kifelé, majd a partközelben vadult meg. Körülbelül egy negyedórás fárasztást követően sikerült a férjemnek megszákolnia a kapitális tükörpontyot. Szépen elláttuk, s mérlegelés után visszaengedtük a tóba, a hal 10,5 kg-ot nyomott.

KM-DM