Helyi közélet

2016.11.02. 18:57

A forradalmár, aki kikelt a sírból - Interjú Dózsa Lászlóval, a Magyar Köztársaság Érdemrendjével kitüntetett érdemes művésszel

Nyíregyháza - Kétszer járt a halál torkában: meglőtték, csaknem agyonverték, s egy sírásó húzta ki a tömegsírból.

Nyíregyháza - Kétszer járt a halál torkában: meglőtték, csaknem agyonverték, s egy sírásó húzta ki a tömegsírból.

A Forradalom és Szabadságharc Hőse cím birtokosa, Dózsa László érdemes művész Nyíregyházán mutatta be a Bohóc vérben és vasban című, az 1956-os eseményekre emlékező rendhagyó előadását. Ebben mesélt arról a cirkuszos világban cseperedett fiúról, egykori önmagáról, aki előbb egy oroszlán szájába dugta a fejét a porondon, később 14 évesen kikezdett az orosz medvével is.

Szembetűnő, hogy a poklot bemutató előadás plakátjának bohóca egyszerre nevet és sír.

DÓZSA LÁSZLÓ: Ennek csodálatos története van, ami a Népligetbe és a cirkusz világába vezet, ahol édesanyám késdobáló artista volt. Dolgozott velük egy fantasztikus művész, a Skoti bohóc. A nagyszerű tréfáival mindig megnevettette a közönséget, s a száma végén elénekelte A vándorcirkusz ócska padján ültem egyszer én kezdetű dalt. Ez egy igazi clown-történetet mesélt el. Amikor elhalkultak a dallamok, mindenki sírva fakadt. Számomra ilyen az igazi bohóc: először nevettet, s azután megríkatja a hallgatóságát. Persze közben folyton kritizálta a rendszert, ami nagyon szúrta az akkori elvtársak szemét. Nem tudtak vele mit kezdeni, mert egy bohócnak se neve, se arca. A vége az lett, hogy előadás közben berontottak a porondra, s a közönség szeme láttára a helyszínen agyba-főbe verték. A legtragikusabb, hogy a közönség – azt gondolva, hogy ez is az előadás része – megtapsolta a történteket. Ezért mondom mindig azt, hogy nagyon nagy az írástudók felelőssége, mert a közönséget, a „népet” rendkívül könnyű megtéveszteni. Madách – nem szó szerint idézve – azt írja: a nép a végzet arra ítélt állata, hogy higgyen. Én abban reménykedem, hogy az emberek ma már felvilágosultabbak. Nem hisznek el olyan könnyen mindent, mert a borzalmak megedzették. Ebben látom a demokratizálódás okát szerte a világban, s nem hiszem, hogy a legnagyobb borzalmak­ra még egyszer sor kerülhet.

Meddig kellett rejtegetnie ezt a borzalmas emléket? Hiszen sokáig beszélni sem lehetett minderről.

DÓZSA LÁSZLÓ: Hadd mondjam el, a vallatási jegyzőkönyvemben az állt: „nem vallott”, a másnapi dátummal pedig, hogy „eltemetve”. Előtte már voltak olyan borzalmas koncepciós perek, mint a Tóth Ilonkáé, az ő drámáját éppen most játsszuk a Nemzeti Színházban. De említhetném Mansfeld Péter perét is, akit 1959-ben végeztek ki, miután nagykorúvá vált. Személyesen ismertem őt, egy nagyon vagány srác volt, s amikor vallatták, képes volt „beszólni” a tisztnek. Én is ilyen voltam, azért is vertek majdnem agyon. Később nem vetett volna jó fényt a rendszerre, ha elterjed, hogy egy fiatal forradalmár kikelt a sírból. Azért persze jártattam időnként a számat.

Úgy tudom, a szenvedés nyomait máig cipeli magával.

DÓZSA LÁSZLÓ: Amikor az életünkre törtek, négycsövű légvédelmi ágyúkkal trancsírozták szét a csapatunkat. A repesz itt hátul (mutatja) még mindig itt van a fejemben. Mégis azt mondom így utólag, boldog vagyok, mert mindkét szilánk, ami bennem maradt, egy szög volt a kommunizmus koporsójába. Egyébként készített velem a német televízió egy filmet, amelyben – többek között – megszólaltatták Gorba­csovot. Neki is előadták a történetemet. S amikor megkérdezték tőle, verték-e már meg valaha a Vörös Hadsereget, annyit mondott rám célozva: „Ennek a pesti srácnak igaza volt. Egyetlen egyszer, 1956 októberében valóban megverték.” A novemberi eseményeket persze nem említette, amikor bezúdult ide 4 ezer tank a nehézlövegekkel.

A szenvedéseken átesett kiskamaszban volt gyűlölet?

DÓZSA LÁSZLÓ: Gyűlölet? Előtte sem. Ott harcolt velünk egy jó barátom, Klein Robi, egy zsidó gyerek. Annyira egységes volt a nemzet 1956-ban, hogy faji előítélet sem létezett, ezért nem is szeretem, ha zsidóznak vagy cigányoznak. Utálok minden szélsőséget. Azokban a lincselésekben, amelyek akkor történtek, mi forradalmárok nem vettünk részt. Olyan is előfordult, hogy sérült orosz katonát szállítottunk Tóth Ilonkához, s amikor a csőcselék megtudta, meg akarták lincselni. Eléjük léptem a „davajgitárommal” (a szerk: így hívták a dobtáras orosz gépfegyvert), s figyelmeztettem őket, ha még egy lépéssel közelebb jönnek, ők kerülnek a hordágyra. Ez a forradalom – a szándék, a megvalósítás és az eszme – gyönyörű és tiszta volt.

- KM-MJ -

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!
Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a szon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában