Isteni fürtös meggy…

Népzenerajongó, tarisznyás bölcsészként vetettem bele magam az önkénteskedésbe elsőéves főiskolásként a Panyolafeszten. Azelőtt még soha nem jártam világzenei fesztiválon, így nem kis izgalommal vártam, hogy leszálljunk a távolsági buszról Fehérgyarmaton, ahonnan egy kisteherautó platóján gurultunk tovább a szatmári kisközségig – egy fél marha társaságában. A csöndes utastárs jelenléte egészen addig volt vicces, míg ki nem derült: nekünk kell felkockáznunk, ha vacsorázni akarunk.

Az első komolyabb feladatunk a tájház kitakarítása volt. Emlékszem, szinte elérzékenyültem az autentikus épület láttán, magával ragadott a múlt falak között ragadt illata és a döngölt földpadló. Utóbbiról később kiderült, hogy csupán illúzió volt, háromórányi sikálás után ugyanis előbukkantak a szürke padlólapok. A konyhás nénik szinte örökbe fogadtak minket, olyan elánnal vetettük rá magunkat a málés töltött káposztára, a bajszos-kalapos bácsik pedig somolyogva nézték, hogyan támadunk fel főnixként hamvainkból a nap végére a híres panyolai elixírtől.

Örömmel konstatáltam másnap, hogy az italmérőbe osztottak be munkára, míg a többiek helytörténeti kiadványokat és süteményt árultak. Persze, ők sem jártak rosszul, a helyi erők szakadatlanul hozták-vitték a kóstolókat saját párlataikból az egyre mosolygósabb lányoknak. A közös esti pálinkázások, koncertek, nagy beszélgetések tették fel a koronát a fesztiválra.

Mintha hazajönnél – szól a panyolai világzenei találkozó mottója, és ezzel nem lehet nem egyetérteni. Már csak néhány nap, és muzsikaszóra koccinthatunk azzal az isteni fürtös meggyel…

- Csáki Alexandra -