Ki adja a legnagyobb pofont?

Csaknem két hete sorra dőlnek ki a csontvázak a nemzetközi és honi művészvilág eddig zárt szekrényéből. A megalázott és bántalmazott nők megrázó vallomásaiból kiderül, megpróbálták ugyan eltemetni magukban a történteket, a pajkosnak szánt, kétértelmű célozgatásokat, a „véletlen” érintéseket, a kendőzetlen markolászást, legrosszabb esetben pedig a tényleges erőszakot, de nem bírták tovább cipelni a szégyent, a fájdalmat. Csáki Alexandra jegyzete.

Rengeteg erő kellett ahhoz, hogy ki merjenek állni a világ elé a vallomással: egy vagyok azon nők közül, akikről az édesanyjuk mindig azt mondta, ez az én lányommal soha nem eshet meg, mert…

Mindannyian szeretnénk ezt hinni, de legyünk őszinték magunkkal, vegyünk egy nagy levegőt és mondjuk ki végre: élete során minden nő találkozik az abúzus valamilyen formájával.

A tömött buszon a fülébe liheg egy vadidegen, miközben próbál a szoknyája alá nyúlni, a liftben sarokba szorítja a szomszéd vén kecske, aki azért még megnyalná, rossz irányba fordul az első randi, esetleg a kolléga, a karbantartó vagy a szakmai idol arra kéri, puszilja meg ott.

A cikkek alatti kom­menteket olvasva azonban húsba vágó a felismerés: míg a férfiak nagy része elítéli a nők elleni erőszakot és méltó büntetést követel, addig a gyengébbik nem egy része erősen kritizálja, sőt, gyakran hibáztatja az áldozatokat az őket ért támadás miatt. „Minek ült be a ­kocsijába?” „Miért nem jelentette fel azonnal?” „Ha húsz évig hallgatott, most mit ugrál?”

Záporoznak a verbális pofonok, de vajon ki adja a legnagyobbat? Talán az, aki otthon könnyben vergődve próbálja megemészteni, mit ordítottak utána néhány órával korábban abban a sötét, szűk utcában…?

- Csáki Alexandra -