A kitelepítettekre emlékeztek

Nem ünnepelni, hanem emlékezni jöttünk – így fogalmazott Dalmay Árpád, a Rákóczi Szövetség nyíregyházi szervezetének elnöke azon a keddi eseményen, amelyen az előtt a több mint százezer felvidéki magyar előtt tisztelegtek, akik a Beneš-dekrétumok következtében állampolgárságuktól, közösségüktől, vagyonuktól megfosztva szülőföldjük elhagyására kényszerültek. A kitelepítettekkel az első vonat 1947. április 12-én indult el Magyarország felé – ez a nap egy tíz évvel ezelőtt született országgyűlési határozat értelmében a Felvidékről kitelepítettek emléknapja. 
 

Deportálás, betiltás 

A gróf Esterházy János emléktáblájánál és a kitelepítettek emléktáblájánál tartott rendezvényen elhangzott: Csehszlovákiában az 1945. április 5-ei kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország „felbomlasztásáért”. Edvard Beneš államfő dekrétumai közül több mint harminc korlátozta e két nemzetiség alapvető jogait, a 33. számú pedig megfosztotta őket állampolgárságuktól is. E dekrétumok nyomán 1945–46 telén 40 ezer felvidéki magyart deportáltak a csehországi Szudéta-vidékre, a rendeletek lehetővé tették a magyarok földjeinek elkobzását, de elbocsáthatták őket állásukból, s betiltották hivatalos nyelvüket, s egyesületeiket. 
E dekrétumok kiadásában nagy szerepet játszott, hogy az 1945. júniusi potsdami konferencián a nagyhatalmak nem engedélyezték a magyarság egyoldalú kitelepítését, csak a lakosságcserét, a tiszta szláv állam megteremtésén fáradozó csehszlovák kormánynak ezért más módszereket kellett találnia a kisebbség felszámolására. Beindult az ún. reszlovakizáció, mely során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, közülük a hatóságok 327 ezret nyilvánítottak szlováknak. A prágai kormánynak sikerült a magyar kormányt megegyezésre kényszerítenie a határmódosítás nélküli lakosságcseréről: az egyezmény értelmében a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át Magyarországra, amennyi szlovák önként távozott onnan. A prágai kormány várakozásával ellentétben azonban csak 60 ezren jelentkeztek áttelepülésre, míg Szlovákiából 76 ezer magyart szállítottak Magyarországra. 
A kitelepített magyarokat szállító első szerelvény 1947. április 12-én, az utolsó 1949. június 5-én indult, e két időpont között szinte naponta vitték a családokat Magyarországra. Egy ideig több ezer magyart tartottak szlovákiai munkatáborokban, az érintett magyarok számát a cseh történészek 30–40 ezerre, a szudétanémet szövetségek negyedmillióra becsülik. 
Az 1948. februári kommunista hatalomátvétel után enyhülés következett. Az 1948. október 25-ei törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek állampolgárságát, a kényszer szülte reszlovakizációs nyilatkozatokat azonban csak 1954-ben érvénytelenítették. Ugyanakkor a Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyon visszaadását sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam nem tűzte napirendre – ez ellen tiltakozunk, mondta Dalmay Árpád és hozzátette: a kollektív bűnösség elvének alkalmazása ellentétes az emberi méltósághoz való joggal. 
 

Vállalta a kisebbségi sorsot 

Petrusák János gróf Esterházy Jánosról beszélt és azt mondta, nemcsak szülőföldje, a Felvidék nagy politikusa volt, aki az első bécsi döntés után is vállalta a kisebbségi sorsot, hanem a magyarságé is. – Védelmezte a magyarok mellett a lengyeleket, a cigányokat és a zsidókat is, felemelte szavát a méltányosság mellett, a Kárpát-medencei gondolat jegyében az itt élő népek összetartozását hirdette. Féltette a magyarságot és a hitet a hitetlenségtől, a nyugati és a keleti fenyegetéstől is, és úgy fogalmazott: a mi jelünk a kereszt, de nem a horogkereszt, és nem is a vörös csillag – tette hozzá Petrusák János, majd a jelenlévők megkoszorúzták az emléktáblákat. 

Borítókép: Dalmay Árpád és Baracsi Endre is koszorúzott | Fotó: Pusztai Sándor