Egy kódolt háború elszenvedői vagyunk

Az orosz–ukrán háborúban nincs értelme gonoszt és jót keresni, miközben a világrend változásának vagyunk a tanúi. Izgalmas és sorsdöntő témákban tartott előadást a napokban Fehérgyarmaton dr. Robert C. Castel biztonságpolitikai szakértő, aki lapunk kérdéseire is válaszolt. 

Talán a legfontosabb kérdés: mi a fő akadálya az orosz–ukrán háború tárgyalásos rendezésének és lezárásának? 

Egy zéróösszegű játék látható a két ellenfél között. Oroszország olyan célokat akar elérni, mint Ukrajna demilitarizálása, NATO-csatlakozásának blokkolása, területi kérdésekben a Krím félsziget megtartása. Ezek az óhajtott tárgyalások olyan feltételei, amelyek teljesítése a másik fél számára elképzelhetetlenek. A másik ok, hogy egyik fél sem szenvedett még eleget ahhoz, hogy a követeléseik teljesítésének a haszna kisebb legyen, mint a háború folytatásának a fájdalma. Amikor ez a szenvedéskalkulus megfordul, akkor nyílik meg a lehetőség a háború tárgyalásos megállítására, ám hogy lezárásról vagy rendezésről lesz szó, azt majd meglátjuk. 

A háború kitörésekor még illett óvatosan fogalmazni az okokról, leegyszerűsíteni a megtámadott és az agresszor, a jó és a rossz harcára. Mennyire tartható még ez az értelmezés? 

Azt mindenképpen le kell szögezni, hogy ezt a háborút Oroszország robbantotta ki, tehát technikai értelemben Oroszország az agresszor. Az is teljesen egyértelmű, hogy ebben közrejátszottak különböző okok. Ha a blame game-t, az egymásra mutogatást félretesszük, és a háború valódi okait keressük, akkor azt láthatjuk, hogy volt egy agresszívan kelet felé terjeszkedő NATO, és volt egy Oroszország, amely egyre öntudatosabb, egyre erősebb lett, gazdaságilag és katonailag is. Az energiahordozóinak köszönhetően lehetővé vált hadseregének megerősítése, képessé vált, hogy a Szovjetunió széthullásával elveszített pozícióit visszaszerezze. Az előzményekhez tartozik, hogy a NATO kelet felé rohant, Oroszország nyugat felé, s mint két vonatnak, össze kellett ütközniük egy még semleges területen, amely a NATO keleti, Oroszország nyugati határa. Ez a háború bele volt huzagolva Európa földrajzába, geopolitikájába és a két tömb stratégiai kultúrájába. Nincs értelme gonoszokat és jókat keresni. 

Egyre többen és egyre nyíltabban beszélnek az Egyesült Államok döntő háttérszerepéről. Merész a hasonlat, hogy az USA most egy olyan határvonalat lépett át, mint annak idején a Szovjetunió Kubánál? 

Egyáltalán nem merészség párhuzamot vonni a két eset között. Minden hatalom körül van egy holdudvar, egy befolyási övezet, s amikor egy másik hatalom oda betéved, akkor az „nyolc napon túl gyógyul”, abból feszültség, konfliktus, háború lesz. Ez történt a kubai rakétaválság idején, és ezt láthatjuk napjainkban is, különböző helyszíneken. Ilyen például, amikor Irán megpróbál beférkőzni két, Izraellel szomszédos államba, Libanonba és Szíriába. Valahányszor egy külső hatalom megpróbál behatolni egy helyi hatalom érdekszférájába, akkor ezt látjuk. A felvetett hasonlat teljesen helyénvaló. 

A nagyhatalmi érdekszférák évszázadokkal ezelőtt épültek ki, és a megváltoztatásukra tett kísérlet mindig háborúhoz vezetett. Jogos-e az aggodalom, hogy ennek lehetünk most is a tanúi, elszenvedői? 

Egyértelmű, hogy a hatalmi viszonyok átrendeződését figyelhetjük meg. Ez az, amit geopolitikai világrendváltásnak hívnak, ennek egyik szimptómája a háború. A régi status quo ante, a korábbi hatalmi viszonyok egy bizonyos erőviszonyt tükröznek, azokra épülnek, s amikor ezek a valós erőviszonyok megváltoznak, akkor egyfajta szakadék, rés keletkezik a valódi erőviszonyok és a világrend között. Amikor ez a rés túl nagy lesz, tarthatatlanná válik, a világrend összeomlik, és egy új rend alakul ki, ami az új erőviszonyokat tükrözi. Ennek a folyamatnak mindig voltak elszenvedői, és nem lehet kizárni, hogy most mi leszünk azok. 

Az elmúlt évtizedekben Oroszország hadipari, technológiai fejlesztéseit látva mindenki azt hitte, hogy pár hét alatt megadásra kényszeríti Ukrajnát. Nem ez történt. Mi ennek az oka? 

Ez meglehetősen összetett kérdés. Először is történt egy változás a háború természetében. A védelem sokkal erősebbé vált, mint a támadás, míg a támadás sokkal bonyolultabbá vált, ennek pedig haditechnikai és katonai szociológiai okai vannak. A hódítás, a status quo megváltoztatásának az ára sokkal magasabb lett, mint mondjuk a II. világháború vagy az 1967-es háború idején. Ezek a szisztematikus okok. A konkrét kérdést nézve, amiért ezt a háborút nem sikerült Oroszországnak pár hét alatt lerendeznie, a véleményem szerint leginkább az orosz tervezési hibákra vezethető vissza. Az oroszok tévedtek a helyzetmeghatározásban, egy hírszerzési akcióra készültek némi katonai erővel megtámogatva, és ez tömegháborúba torkollott. A tömegháborúra pedig senki nem volt felkészülve, se Oroszország, se Ukrajna, se az Egyesült Államok, egyetlen hatalom sem. Ez az oka, hogy minden relatív ereje ellenére Oroszország nem volt képes rövid időn belül megadásra kényszeríteni Ukrajnát, és ez az oka annak, hogy a Nyugat az összes erőforrásával nem képes térdre kényszeríteni Oroszországot. Az éremnek mindkét oldala igaz. 

A drónok megjelenését leszámítva a hadviselés módját és technikáját nézve mintha a hagyományos harcászat dominálna. Ez Oroszország jelenlegi katonai színvonala, vagy nem vet be mindent? 

A hagyományos harcászat meglehetősen tág értelmezésre ad lehetőséget, de az egyértelmű, hogy a háborúnak a természete, az arculata állandóan változik, ahogy ezt már Clausewitz is megírta. Most is egy ilyen változást látunk. Míg az öbölháború idején is a támadás volt sokkal erőteljesebb harcforma, manapság a védelemre igaz ez. Önmagukban a drónokban sincs semmi újdonság, régóta bevetnek ilyen szerkezeteket a hadviselő felek, például az első libanoni háborúban igen jelentős szerepük volt, ahogy a terror elleni végtelenített háborúban is. Én inkább úgy mondanám, hogy a legszámottevőbb változás, amit ebben az orosz–ukrán háborúban láthatunk, az a tömegháború visszatérése. Ami a kérdésnek azt a részét illeti, hogy ez Oroszország katonai színvonala, vagy nem vet be minden eszközt, fegyvert, ez jó felvetés. Szerintem egyértelmű, hogy tartalékol, mert Oroszországnak készülnie kell egy esetleges konvencionális háborúra a NATO ellen, s ezért nyilvánvalóan nem vet be mindent. Ami a haditechnikáját, a használt eszközöket illeti, hogy maradtak-e még a sufniban csodafegyverek, amelyeket még tartogatnak, ezt nem hinném. Én egyébként sem hiszek a csodafegyverekben, s úgy vélem, hogy amit most látunk, jelenleg az Oroszország katonai színvonala, de ez nem egy statikus állapot. Látható, hogy ez a katonai színvonal teljesen más ma, mint volt múlt év februárjában, és egész biztosan tudható, hogy teljesen más színvonal, mint jövő februárban lesz. Az orosz katonai erő, az orosz hadiipar ugrásszerűen fejlődik, növeli a teljesítőképességét, az orosz hadsereg egyre erősödik, és ennek kellőképpen aggasztania kell mindenkit. 

Hogyan értékeli az Európai Unió reagálását a háborúra? Az eddigi intézkedések mennyire szolgálják az EU érdekeit? 

Mint sok más lényegbevágó témában, ebben is tetten érhető az EU irrelevanciája, jelentéktelensége. A háború nagy döntéseit az Egyesült Államok és az egyes európai államok hozzák meg. Ehhez hasonlóan volt irreleváns az Európai Unió a Covid-válság idején is, ahogyan most, ebben a háborúban. Macron elnök és von der Leyen elnök asszony Kínában tett látogatása tökéletesen leírja az EU jelenlegi helyzetét a világ színpadán, üzenetértékkel bírt, miként fogadták őket, hogyan tárgyaltak Macronnal, és hogyan von der Leyennel. 

Folyamatos az eszkaláció veszélye, minket is célkeresztbe állítana, ha Németország Kárpátaljára, a közvetlen közelünkbe építene egy harckocsigyárat. Hogyan léphet fel ez ellen Magyarország? 

A nyílt, egyenes és erőteljes diplomácia mellett Magyarországnak hathatós nyomásgyakorló eszközei vannak Ukrajnával szemben az energiaszállítással. Egyértelmű, abban a pillanatban, hogy az oroszok észlelnek egy ilyen építkezést, folyamatosan támadni fogják. Az ukrán hadiipar szinte teljesen megsemmisült az elmúlt másfél évben, miért épp egy ilyen gyár kerülné el a többi ukrán hadiüzem sorsát? Ez a harckocsigyár még fel sem fog épülni, már égni fog, mint az összes többi ukrán hadiüzem. Az ukránok nem rendelkeznek a képességgel kivédeni a hátországokra mért csapásokat, dróntámadásokat. 

A világ puskaporos hordóinál sorra gyújtják meg a kanócot: a balkáni konfliktus után Afrikában feszülnek egymásnak a világ nagyhatalmai. Megfékezheti-e őket, hogy ma már nem lehet titkolni az önző érdekeiket, Nigerben például az urán megszerzését? 

A nagyhatalmak a múltban sem törődtek sokat azzal, hogy palástolják, a tetteik mögött milyen érdekek húzódnak meg, és ezután sem fognak változtatni ezen a szokásukon. A szégyenlősség inkább a kisebb államok sajátossága. A nagyhatalmak nyíltan feszülnek egymásnak, és végképp nem érdekli őket, hogy az egyszerű emberek vagy más országok mit gondolnak róluk, vagy hogy a világ már pontosan tudja, mi kell nekik az adott térségből, régióból. 

Pár éve Kínában járva erősödött meg bennem az érzés, amit Gulyás Balázs agykutató úgy fogalmazott meg: Európa a múlt, Ázsia a jövő. Mondhatjuk, hogy a „hódító nagy fehér ember” ideje lejárt? 

Ez igen-igen aktuális és jó felvetés. Abban teljesen egyetértek, hogy Európa a múlt, tehetünk itt egy pontot, s a téma lezárva. Viszont hogy Ázsiáé a jövő, abban nem vagyok biztos. Én azt hiszem, hogy sokkal inkább az Amerikai Egyesült Államoké. Ha meg tudják oldani azokat a belső problémáikat, amelyek arról szólnak, hogy ki a férfi és ki a nő, ki lehet állampolgár, ki jöhet-mehet szabadon az országban, vannak-e államhatárai vagy átjáróházzá válnak, ha ezeket lerendezik, akkor a jövő újra az USA-é lesz, geopolitikai és egyéb okokból. Ázsia, mint olyan, nem homogén. Amikor azt mondjuk, hogy Ázsia, miről vagy kiről beszélünk? A földhözragadtan szegény Közép-Ázsiáról, Kínáról, Japánról, Nyugat-Ázsiáról vagy a Közel-Kelet térségéről? Úgy fogalmaznék: Ázsia bizonyos részeié a jövő, de nem a teljes kontinensé. Akkor sokkal inkább el lehet mondani, hogy a jövő az észak-amerikai kontinensé egy olyan Egyesült Államokkal, amelynek sikerült megoldania a problémáit, sikerült leráznia magáról ezt a woke-őrültséget, és visszatérnie a hagyományos nemzeti és vallásos gyökereihez, megerősítve a kapcsolatait a két szatellitállamával, Kanadával és Mexikóval. Szerintem így sokkal nagyobb esélye van arra, hogy a jövő kontinenseként lépjen fel, mint Ázsiának. Ami a „nagy fehér embert” illeti, egyre inkább barnább és sárgább lesz, látható a világrészek és az emberek közötti fúzió. Én azt hiszem, hogy az ideje elsősorban Európának járt le. S hogy mennyire lesz képes rákényszeríteni az akaratát a Nyugaton kívüli területekre, az a jövő zenéje. Ha az Egyesült Államok képes lesz megoldani a belső kulturális, civilizációs problémáit, a kultúrharcát, akkor ők lesznek a jövő, és nem Ázsia.