Álom és valóság küzdelme

A szürke hétköznapok elfeledett „kis hősei” ők, akik szinte sehol nincsenek elismerve, holott a sok helyen kialakult űrt, az ő mozgékony, sokrétű „szakértő” alkalmi munkájuk tölti be. A helyettesítésektől, a rövid lélegzetű alkalmazásig, mindent ők hidalnak át. Az ő munkájuk nélkül nem lenne ilyen gördülékeny a társadalmunk sem!

Csak egy példa a sok közül, az egykori kis szomszéd kislányunk esete, a nábrádi születésű Szarka Hajnalkáé. Elvált fiatalasszony, kétgyerekes családanya. Sajnos az egyik fia autista. Fehérgyarmaton, albérletben élnek, itt próbálnak meg talpon maradni! Vele beszélgetve, azt kérdezem magamtól is, hogy mikor figyelnek fel már rájuk az illetékesek, és veszik észre a sokszor nélkülözhetetlen munkájukat, hogy érdemben is felkarolják és segítsék őket?

– A Petőfi Sándor Közgazdasági Szakközépiskolában végeztem. Gyorsíró, gépíró, igazgatási ügyintéző, jegyzőkönyvvezető lettem. Aztán egy-két éves tanfolyamokon megszereztem a kereskedői, a boltvezetői, a betegkísérői, a biztosítási üzletkötői, a pénzügyi tanácsadói végzettségeket – mondja Szarka Hajnalka bemutatkozásként. – Beiratkoztam egy tanfolyamra, amivel nyithatok magán bölcsődét. Sikeresen végig jártam a Család-pedagógiai mentor tanfolyamot. Csak sajnos a vizsga időpontkor, családi okok miatt, éppen nem voltam itthon, így ez a képzés elveszett

– Nem vagyok nagyigényű, az élet megtanított arra, hogy minden kicsinek tudjak örülni, és minden helyzetben helytállni. De, ami más hasonló helyzetben lévő hölgynek természetes, az nekem sokszor csak álom! Szép, szép ez az egyenjogúságról szóló mende-monda, de én nem érzékelem ezt a valóságban. Sőt, éppen az ellenkezőjét, mert előfordult, hogy a hasonló sorsúakat, mint én, még szinte emberszámba sem veszik. Tisztelet a kevés kivételnek!

– Az az álmom, hogy boldogan éljünk a fiaimmal. Szeretnék egy társat, akiben bízhatok, aki szeret és szeretem. Akit haza várhatok, akivel sétálhatunk a töltésen, szalonnát süthetünk! Szeretnék biztonságot – fejezte be kissé elmerengve.

Mit tehetek én ehhez? Igen, ha a munkájuk példamutató, becsüljük meg őket jobban, hogy a társadalmunk teljes jogú tagjának érezhessék magukat mindenkor! Oly nagy kérés ez?

E. Nagy István