Az állatokat szeretni – és főleg gondozni kell

 Ma van az állatok világnapja, melynek apropóján arra kértük kollégáinkat, meséljenek állati jó sztorikat – jöjjenek a történetek!

Nike és Cipőfűző

M. Magyar László szerkesztő kollégánk egészen kicsi kora óta szoros kapcsolatot ápolt az állatokkal.
– Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy gyermekkorom nyarait egy kis faluban tölthettem anyai nagyszüleminél. Mindenféle állat volt a ház körül, Márton nagyapám szorgalmas és fáradhatatlan munkáját látva hamar megtanultam, hogy az állatot szeretni, tisztelni, no meg gondozni kell. Később nekem is volt otthon tinédzserként akváriumom,
de az igazi kihívást az jelentette, amikor a lányom egyszer azzal állított haza, hogy neki két degu kell. Már a nevüket is tudta: Nike és Cipőfűző.
– Azt gondolta, majd ölbe veszi, dédelgeti és babusgatja a kis rágcsálókat, de amiket kaptunk a szaküzletben,  már nagyobbacskák voltak és gyorsak, így szó sem lehetett arról, hogy kivegye azokat simogatni, így végül nem lettek nagy kedvencek. Summa summárum, végül rám maradt a gondozásuk, az etetésük, a tisztán tartásuk. Korábban soha nem hallottam a degukról, más néven a chilei mókusokról, de akkor megtanultam minden fontosat róluk, úgy szokásaikról, mint a táplálkozásukról, a nappali és éjszakai viselkedésükről. Amikor aztán néhány év múlva megöregedtek és elhagytak végleg bennünket, már hiányoztak...

Köztes megoldás

Lapunk szerkesztője, Bednárik Mónika úgy fogalmaz: ő volt az utcai kutyasimogató.
– Aprócska koromtól minden négylábút meg kellett cirógatnom, az azonban hamar egyértelművé vált, a panellét nem való egyetlen ebnek sem. Így azt a köztes megállapodást kötöttük anyukámmal, hogy lehet madaram, halam, mert eljött a pillanat, hogy már tudok róluk gondoskodni, ha én vagyok a gazdájuk, az én felelősségem az etetésük, itatásuk, hogy rendben legyen a lakhelyük. A Budapestről hazacipelt akváriumban a guppik és társaik vígan úszkáltak, ám a csodaszép és okos Pityuka feladta a leckét. Ha emberben van, állatban is lehet hiperaktív, az én madárkám hajnali öt órától folyamatosan „beszélt”, ha hallgatott, mással csapott zajt. Mindennek róla kellett szólni, és a letakart kalitka sem tudta megzavarni belső óráját, a röptetés pedig azzal a felismeréssel járt, virágrágcsálási szenvedélye nem csak a zöldek vesztét okozza, de egy-egy növény bizony rá is veszélyes lehet. Végül vidékre került, egy kisfiúhoz, akinek minden álma egy papagáj volt, én pedig évekig gondoltam rá, hiszen a családunk és életünk része lett.
– Megvénültem és továbbra is nagyon szeretnék egy kutyát, ám rendíthetetlenül vallom, hogy az ebnek szabad tér kell, és sajnos a napirendem sem olyan, hogy kellő időt szentelhetnék rá, ezért mások négylábúit babusgatom, mert az állatszeretetemet és egykori gyermeki énemet még mindig őrzöm.

Lelkes bébiszitter

– El-eltünedező lábbelik, furcsa módon „megsérült” kerti növények, és a gabonakörökhöz hasonló, ám sokkal kisebb földi jelenségek, melyeket nagy valószínűséggel lábak, és nem kerti szerszámok készítettek. Ez mind mindennapos volt onnantól kezdve, hogy négylábú barátunkkal, Marcipánnal bővült a családunk – meséli újságíró kollégánk, Miklós István.
– Amikor megérkezett, alig volt több egy kétmaréknyi szőrgombócnál, de rögtön aktiválta a „cukiságbombát”, és mindenkit azonnal levett a lábáról. Persze, hamar kiderült, hogy az angyali kiskutyából az ördög is képes kibújni, és hiába rajong a párom a kertészkedésért, ha Marcipán a régészet iránt érdeklődik. Sok-sok küzdelem és tanulás után viszont szépen kikupálódott, a ház éber és okos őrzőjévé lépett elő, ráadásul egyre ritkábban indít régészeti ásatásokat. A gyermekeket is szereti, és bár már őszül az orra, egy perce sem tágít gyermekünk mellől, ha ő éppen az udvaron van. Nagyon lelkes bébiszitter, aki soha nem panaszkodik, nem jelent beteget, és még azt sem bánja, ha a felvigyázott illető homokkal lapátolja tele a füleit. – Igen, sok volt a bosszúság, gyakran szidtam, már-már korholtam a kutyámat, de nem cserélnék mással egy percre sem. Nem szeretnék kiállításgyőztes, ilyen meg olyan tiszta vérvonalú eb gazdája lenni, hiszen nincs még egy olyan négylábú, amelyik így játszana a családdal, és képes még -10 fokban is a terasz csempéjén feküdni, csak azért, hogy minél közelebb lehessen az ajtóhoz, hozzánk.

Páncélos korszak  

Nyéki Zsolt, lapunk főszerkesztője gyerekként Fekete István, Széchenyi Zsigmond, Gerald Durrell könyveit bújta, így nem csoda, hogy természet- és állatszerető felnőtté vált.
– A gépszíj az egyetemi korszakban kapott el, ekkor készítettünk kollégiumi kalákában egy terráriumot, amely két apró vörösfülű ékszerteknős otthona lett. Szinte az egész kolesz fogta nekik a rovarokat, őrölte a tojáshéjat (hogy legyen bőségesen kalcium a páncélzat növeléséhez), és amikor élő halas etetés ideje jött el, úgy telt
meg a szobánk, mint a mozi a Mission: Impossible premierjén.
– Ez volt a páncélos korszak kezdete, az állattartás élménye újabb terráriumok építéséhez vezetett, és sorra érkeztek az egzotikus lakók: király-, szelence-, floridai lágyhéjú teknős. A munka és a felelőség is több lett, mert mindegyikről beszereztem a szakirodalmat, hogy a legjobb körülményeket biztosítsam számukra. 

A felelős állattartásról még szó sem volt össztársadalmi szinten, de nekem elég volt hozzá a gyerekkori olvasmány és a családi neveltetésből fakadó értékrend.

– Nagyon örültem, amikor ajándékba kaptam egy apró aligátorteknőst, úgy nézett ki, mint egy cuki kis őshüllő. Akkoriban nem volt ismert hazánkban, a kereskedelmét sem tiltották, de ez később megváltozott – tapasztalatból értettem meg az okát. Gyorsan növekedett, és amikor tenyérnyi méretűre gyarapodott, már csak kisebb közelharc árán tudtam kitakarítani a terráriumát. A gondoskodás végig kitartott, s ahogy meg kellett válnom a kis állatsereglettől, mindegyiknek megbízható gazdát kerestem. Az aligátorteknős is jó kezekbe került – Gajdos Lászlót, a Nyíregyházi Állatpark igazgatóját azóta is örök hálám üldözi. 

KM

Illusztráció: Shutterstock