Erdélyből az emlékek útján

Erdélyi menekült család leszármazottja vagyok. Vasúti szerelvénnyel ún. „marhavagonban elszállásolva” menekültünk Erdélyből. Nyíregyházára érve 1944. szeptember 6-án az állomáson vesztegelt a szerelvény. Anyukám leszállt, hogy vizet hozzon a családnak. De mire visszajött, a vonat már nem volt sehol. Hirtelen azt sem tudta, mit csináljon. Megkereste az állomásvezetőt, aki elmondta, sajnos bombázás veszélye miatt (légiriadó volt), el kellett hagynia a szerelvénynek az állomás területét. Kerestek egy embert a vonaton, akit Sándor Domokosnak hívtak, s ő vállalta, hogy a menekültekkel teli szerelvényt – melynek nem volt mozdonyvezetője – el tudja tovább vezetni. Így maradt ott édesanyám. Szerencsére várakozott még ott egy katonai szerelvény, amire anyukám is fel tudott szállni. Felsőzsolcán értek utol bennünket, s ekkor csatlakozott hozzánk. Én csak később tudtam meg a szüleimtől, hogy mi történt, milyen bombatámadás érte az állomást. Édesanyám, aki ekkor öt hónapos terhes volt az öcsémmel, mindig hangoztatta: „újjászülettünk”. Velem történt még ott egy baleset, a vagonban volt egy kályha, s az egyik állomáson, amikor egy lövés érte a szerelvényünket, én ráestem a tűzhelyre, megégetve az arcomat. Később derült ki az is, hogy mivel vasutascsalád voltunk, ezért kitelepítettek bennünket. Gyerekként mindig furcsa volt számomra, hogy a szüleimnek és az idősebb nővéremnek mennyire „erdélyi a lelke”, és mennyire fájt nekik, amiért Erdélyt elszakították Magyarországtól. Felnőtt fejjel értettem meg az egészet. Először a Dunántúlon laktunk, de mint vasutasnak, mindig oda kellett menni, ahova az édesapámat helyezték. Éltünk Vaján is, majd Nyíregyházára kerültünk, amikor én ötéves voltam, és itt telepedtünk le. Vaján lakott az a Sándor Domokos bácsi, akiről korábban szóltam, s aki eljött édesanyám temetésére, és nagyon szívhez szóló beszédet mondott. 1956-ban voltunk először otthon, a nagyszüleimnél, akik Sóváradon laktak. 1958-ban meghalt a nagymamám. Haza akartunk menni a temetésére, vízumot kellett kérni, s hatodmagukkal az én szüleim felmentek Budapestre, és a román nagykövetség előtt rostokoltunk több napon keresztül, hogy megkapjuk a papírokat. Szóval ilyenkor ősszel mindig felidéződnek bennem ezek az események. 
Pásztorné Bán Ildikó