Bennünk élnek tovább

Tavasszal a természet öltözik virágdíszbe, ősszel pedig  a temetők. Míg az év elején az újjászületést, a kikeletet ünnepeljük, a borongós, hűvös évszakunkban az elmúlásra gondolunk. Azokat a rokonokat, ismerősöket, barátokat, munkatársakat idézzük fel magunkban, akik már nem lehetnek velünk. S fájó leírni, de az évek múlásával egyre többen vannak.

Felgyorsult életünkben oly sok mindenre alig jut idő, de elhunyt szeretteinkre szinte minden nap emlékezünk, s ha máskor nem is, de legalább november elsején kivisszük a sírokhoz a kegyelet virágait, meggyújtjuk az emlékezés mécseseit. Mindezt segíti az is, hogy hazánkban november elseje, mindenszentek napja, a katolikus és az ortodox  egyházak ünnepe 2000 óta munkaszüneti nap.

A sírnál állva, a mécses imbolygó lángját nézve felidézzük elhunyt szeretteink arcát, hangját és mozdulatait, otthon pedig elővesszük a megfakult fényképeket, s felidézzük a közös emlékeket, az együtt eltöltött órákat. Ugyanakkor ez a visszaemlékezés figyelmeztet is bennünket arra, hogy véges az életünk, minden pillanatát jól ki kell használnunk, éppen ezért igyekezzünk minél több időt eltölteni szeretteinkkel, hogy majd utódaink is úgy emlékezzenek ránk, mint ahogyan mi emlékezünk a szívünkbe zárt elődeinkre.

Mert egymásban élünk tovább nemzedékek óta és a jövő nemzedékein keresztül.