Megkoronázták a jubileumi esztendőt

Huszonöt évvel ezelőtt alakult meg a nyíregyházi Cantemus Vegyeskar Szabó Soma karnagy vezetésével. Az évforduló alkalmából koncertsorozatot szervezett a művészeti együttes. 
Az utolsó hangversenyt, ami tekinthető egyben a programok megkoronázásának, november 4-én adták az énekesek Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban.

Szú nem kerülhet a múzeumba 

A fővárosi szereplésről kérdeztük a kórus Liszt-díjas művészeti vezetőjét. 
– Amit megálmodtunk, az tulajdonképpen teljes egészében valóra vált. Én már zeneakadémista koromban nagyon szívesen jártam a Szépművészeti Múzeumba, s már akkor kifigyeltem, hogy olyan akusztikus terek vannak, amelyek nagyon alkalmasak lennének énekkari koncertezésre. Ezek a helyszínek egyébként különböző rendezvényeknek, fogadásoknak és kamarazenei koncerteknek szoktak helyet adni. 
– Nemrégiben felújították a Román Csarnokot, s nagyon beindította a fantáziámat, így végül úgy döntöttünk, hogy a 25 éves Cantemus Vegyeskar koncertsorozatának az utolsó, negyedik hangversenyét oda fogjuk szervezni. Nehéz volt megszerezni az intézményt, s nehezítette az egyeztetéseket, hogy szigorú megkötések vannak, hiszen olyan műkincseket őriznek a múzeumban, amelyek felbecsülhetetlen értékűek. Például nem vihettünk saját dobogót, hogy szú ne kerüljön az épületbe, vagyis nagyon sok apró részletre oda kellett figyelnünk – magyarázta a művészeti együttes vezetője.

Sok fáradsággal, lelkesedéssel 

– A közönség férőhelyével nem volt gond, nagyjából a mi Kodály-iskolánk Kodály termével megfelelő a nézői létszám, vagyis úgy négyszáz érdeklődőt be lehetett ültetni. Szép volt a megvilágítás is, de számunkra a legfontosabb az akusztika volt. Olyan gyönyörűen hangzó tér vett körül bennünket, ami ritka. Nagy öröm volt a számunkra ott énekelni, főleg, hogy olyan műveket adhattunk elő, amelyeket nagyon szeretünk. A koncert érdekessége két negyvenszólamú motetta volt. A közönséget is azzal csalogattuk, hogy két egészen elképesztő, utópisztikus művet hallhatnak majd. 

– Az egyik Thomas Tallis Spem in alium, a másik pedig Gyöngyösi Levente Beati pauperes spiritu című műve, amit a mi kórusunknak írt. Nagy csodaként éltem meg, hogy részesei lehettünk egy ilyen zenetörténeti pillanatnak, hogy két ilyen nagyszabású és unikális darabot – amelyek ráadásul elképesztően szépek is – megszólaltathattunk. 
– Mindenkinek – úgy a közönségnek, mint a szakembereknek – nagyon tetszett mind maga a koncert, mind a minősége, a hangulata, a műsor összetétele s összességében az a csoda, ami ott megszületett. Nagyon hálás vagyok az énekkarnak, hogy sok-sok fáradságos munkával, kitartó lelkesedéssel az álmot valóra váltották. 
Vajon teljesen más az akusztikája a Román Csarnoknak, mint a Kodály-iskola hangversenytermének? – kérdeztük meg a karnagytól. 
– Sokkal jobban zengenek a művek, sokkal hosszabb a lecsengésük a hangoknak. Szinte a hangot is megszínezi az akusztika. Már jól hozzászoktunk a Kodály teremhez, alapvetően nem rossz, meg szeretünk is benne énekelni, de amikor beül a közönség, nem egy templomi atmoszférát kapunk vissza. A Román Csarnok kifejezetten az énekhangok megszólaltatására alkalmas, azt a korszakot idézi fel, amikor az énekhang a legfontosabb szerepet játszotta a zene világában, vagyis a csarnok nagyon alkalmas az éneklésre. 

Karnagy úr a nyíregyházi koncert után is jól érezte magát, de hallgatva a Szépművészeti Múzeumban adott koncert élményeiről a lelkes szavakat, úgy érezzük, ha lehet így mondani, hogy Budapesten „elolvadt a gyönyörtől” – jegyeztük meg. 
– Igen, azt mondtam a nyíregyházi koncert után, hogy sportnyelven szólva nehéz lejönni a „szerről”, nem könnyű abbahagyni a műsort, de ez a budapesti koncert valóban nagy élmény volt, több napig még bennem élt. Valóban mondhatjuk azt, hogy jubileumi koncertsorozatunk koronáját jelentette. Olyan minőségben, olyan magas színvonalon énekelt a kórus – persze lelkesítette a kórustagokat a hangzás és az atmoszféra is –, hogy mindezt a közönség is megérezte. A jelen lévő zenei szaktekintélyektől sok gratulációt kaptam a koncert után. Batta András, aki egykoron a Zeneakadémia rektora volt, most pedig a Magyar Zene Háza igazgatója SMS-ben gratulált, hogy milyen mentális, lelki és fizikai gyönyör volt a számára hallgatni a koncertet, s nagyon gratulált a műsorhoz és az énekesek fantasztikus teljesítményéhez.

Dallamok és zörejek 

Egy hét múlva, november 11-én ismét Budapesten lépett fel a Cantemus Vegyeskar, de a Mátyás-templomban adott koncert teljesen más jellegű és hangulatú volt. 
– Az a koncert már a jövőbe mutatott, a jövő zenéje csendült fel. Fiatal magyar zeneszerzők, az úgynevezett Stúdió5 tagjainak műveit énekeltük. Stílusban nagyon különböző zeneszerzőkről van szó, eltérő jellegű kompozíciókat énekeltünk a Mátyás-templomban, ami megint egy fantasztikus akusztikájú tér, ott is nagy élmény énekelni. 

– Meg kell azért mondanom, hogy ezekkel a művekkel meg kellett küzdenünk. A modern kompozíciók között azért akadnak olyanok is, amelyek nagy kihívást jelentenek. 
– Sajnos, időnként több velük a munka, mint amekkora sikert vagy élményt jelentenek a közönségnek és az énekeseknek. De hát ez annak a kaleidoszkópnak a része, ami a mai zeneszerzést jellemzi. S abból a szempontból is nagyon érdekes és tanulságos, hogy mennyiféleképpen lehet akár egy énekkarra is zenét álmodni. S ennek nagyon szép példája volt ez a koncert, hiszen voltak egészen romantikus, áradó dallamos művek, és voltak egészen absztrakt, mindenféle zörejekre, effektusokra épített darabok is a műsorban. Összességében nagyon színes program volt. Én örülök annak, hogy a kórus ilyen színvonalon meg tudta oldani, főleg egy héttel a Szépművészeti Múzeumban adott kiváló koncert után.

 MML