Nekik nem riviéra, hanem futópálya a Balaton

Vannak, akik nyaralni járnak a Balatonra: fürdenek, hajókáznak, vízibicikliznek, az aktív pihenés hívei pedig biciklivel fedezik fel a magyar tenger szépségeit. És vannak, akik ennél extrémebb módon tapasztalják meg a balatoni életérzést: ők azok, akik körbefutják a tavat. A múlt hétvégén 25 ezren vágtak neki a 211 kilométeres távnak: a legtöbben 6-7-8 fős csapatban indultak, de voltak, akik egyedül teljesítették a több mint 200 kilométert. 

Holtpont a déli parton 

A nyíregyházi Moravcsik Gergely Török Tiborral párban futott, és jóval a 30 órás szintidő alatt értek körbe. Tavaly Ladik Sándorral kiegészülve, hárman alkottak egy csapatot, de mivel azt érezték, hogy van még bennük pluszenergia, úgy döntöttek: az idén párban vágnak neki a távnak. De mert nem akartak senkit kihagyni, kerestek egy negyedik futót, így csatlakozott hozzájuk dr. Kiss Csaba. Nincs kettő, illetve Négy nélkül néven álltak rajthoz, és kevesebb mint 28 óra alatt értek körbe – ám ez csak leírva ennyire egyszerű. 
– Rendszeresen sportolok és futok, decembertől viszont tudatosan készültem az Ultra Balatonra: hetente kétszer futottam hosszú távot, 17 és 21 kilométert, s a kispályás focival sem hagytam fel. De hiába vagyok edzett, és hiába jó az állóképességem, azt nem tudhattam, hogy az öt félmaraton között hogyan tudok majd regenerálódni. 

– A mélypont hajnalban jött: fél kettő körül értünk el a déli part egy olyan szakaszához, ami szinte végig emelkedik, ráadásul fújt a szél, hideg volt, időnként esett az eső, és fájt a lábam, néhol csak csoszogtam. A frissítőpontok egy részénél meg sem álltam, mert féltem, hogy nem tudok majd elindulni. De végül megcsináltuk, és a célba érkezés hatalmas élmény volt. Név szerint szólítják a csapatokat, fénykép készül, és megveregetik az ember vállát – ez egy komfortzónán kívül töltött több mint egy nap volt, büszkék vagyunk arra, hogy teljesítettük a távot.

Közös a siker 

– Sokat tettünk a sikerért, hiszen rengeteget készültünk, de támogatók nélkül nem ment volna. Bár az edzések miatt kevesebbet lehettem otthon, a családom mindvégig támogatott, a feleségem és a kisfiam pedig átutazta az országot, hogy a helyszínen szurkoljanak nekünk. A bátyám volt a sofőrünk, de ha kellett, kaját melegített: közel 30 órán át ő is talpon volt, és ott segített, ahol csak tudott. Mi pedig a társakkal folyamatosan biztattuk egymást, a siker tehát sok ember közös munkája – mondta lapunknak Moravcsik Gergely, aki most úgy érzi, a hosszútávfutást egy életre befejezte, és ahogy viccesen fogalmazott: többet még Balaton szeletet sem eszik. 
– Fejben elfáradtam, és lehet, hogy pár hét múlva meggondolom magam, de azt gondolom, a nagyon hosszú távokat ezzel kipipáltam. Annak örülök, hogy ezzel a teljesítménnyel példát tudok mutatni a kisfiamnak: azt látta, hogy akkor is folytattam, amikor már az erőm végén jártam – ha emiatt ő is így tesz majd az edzéseken, már megérte. 

A fia nevezte be 

Gilányi-Bodnár Líviát a fia, Marci beszélte rá, hogy legyen tagja a csapatuknak, amit vele együtt tízen alkottak. Amióta elhatározta, hogy részt vesz az UB-n, tudatosan készült rá: futóedzésekre járt, hogy növelje az állóképességét és a tempóját, a versenyt pedig még annál is jobban élvezte, mint amire számított. 
– Annyira jól éreztük magunkat, hogy még most is csak keresem a szavakat, viszont már értem, miért vált az évek alatt ennyire népszerűvé az Ultra Balaton. Kitűnő a szervezés, remek a hangulat, így az eredménytől függetlenül mindenkinek nagy élményt jelent. Mi hajnali fél négykor indultunk, s a futók olyanok voltak a vízparton, mint a szentjánosbogarak: csodás látvány volt. 

A csapatszellem ereje 

– A verseny közben ébred rá az ember, milyen sokat jelent a csapatszellem: megsokszorozza az erőt, ha másokért futunk. Tudom, hogy számítanak rám, én pedig számíthatok rájuk, és remek érzés, hogy én is hozzájárulok a jó eredményhez, emiatt a holtpontokon is sokkal gyorsabban átlendültem. Nagy motiváció másokért is futni, nekem pedig óriási öröm, hogy a fiammal együtt versenyezhettem. Hálás vagyok a Medhusa csapatnak, mert mindent profi módon megszervezett, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy a 25 kilométeremet teljesítsem – mesélte Lívia, és hozzátette: nagyon jó érzés volt másoknak szurkolni és megélni, hogy teljesen idegen emberek csak azért kerülnek közel egymáshoz, mert ugyanott vannak, és ugyanazért küzdenek. 
– Alig értünk be a célba, már eldöntöttem, hogy jövőre is jövünk, és szeretnék addig sokat fejlődni, hogy még inkább segíthessem a csapatomat. Ezt egyszer mindenkinek ki kellene próbálnia, mert óriási élmény, amit számomra az tesz még különlegesebbé, hogy a fiamnak köszönhetem – tette hozzá.