„Nagyon jó nekem itt, a takarásban”

Gyógyszertári asszisztensnek készült, de súgó lett, és bár ugyanolyan fontos láncszeme egy-egy színházi előadásnak, mint a színész vagy a rendező, az életét a takarásban tölti.

Kovács Katalint a magyar színházművészet kategóriában jelölték megyei Prima díjra, és ahogy a gálát beharangozó sajtótájékoztatón elhangzott: a jelölés amellett, hogy a Móricz Zsigmond Színház kiváló szakemberének elismerése, azoknak is szól, akik estéről estére a háttérben dolgoznak a teátrum sikeréért.

Pénteken ott, hétfőn itt

– Soha eszembe sem jutott volna, hogy színházban dolgozzak, mindenről a barátnőim tehetnek – mondja nevetve az 1981-ben kezdődött pályájáról Kovács Katalin, aki érettségi után egy gyógyszertárban kezdett dolgozni. Amikor 1981-ben önálló társulata lett a színháznak, több jó barátja, ismerőse is a teátrumhoz került, és kérlelték: menjen ő is oda.

– Felmondtam, bekopogtam a színházhoz, ahol kétszer is kértek két hét türelmet, de mind a két állásra felvettek valakit. Azt mondtam: most már adjanak valami munkát, legyek például díszítő. Kinevettek, hiszen a díszletezők általában megtermett férfiak, akik elbírják a nehéz elemeket, én pedig

alig voltam negyven kiló, így végül díszletfestő lettem.

– Fél évig dolgoztam a nagyszállási raktárban, és közben statisztáltam, amikor szólt az akkori súgó, Szalai Éva, hogy el fog menni a színháztól – gondoljam végig, nem lenne-e ehhez kedvem.

Bozóky István igazgató azt mondta, ezt előképzettség nélkül nem lehet elvállalni, de az élet megoldotta a problémát: Éva egyik napról a másikra hagyta itt a színházat, így pénteken még díszletet festettem, a következő hétfőn pedig elkezdtem súgóként dolgozni. Ez 1982-ben volt... – meséli Kovács Katalin, aki szerint a munkája sikere elsősorban az ütemérzéken múlik, és persze azon, mennyire ismeri a színész kollégáit.

Az igazi kedvencek

– Az sem jó, ha túl korán, de az sem, ha túl későn súgok, és az sem mindegy, kinek hogyan. Korán megtanultam, hogy nem szabad megsértődni, ha erélyesen szólnak nekem a kollégák, mert olyankor nem rám haragszanak, hanem magukra, amiért elfelejtették a szövegüket.

– Sokan talán nem tudják, de a mi munkánknak igazából a próbafolyamat alatt van nagy jelentősége, a bemutatón kívül csak az első két előadáson vagyunk ott.

Vannak olyan színészek, akik egyáltalán nem tudnak súgó után dolgozni,

ők inkább otthon tanulják meg a szöveget – gond akkor van, ha rosszul, mert akkor úgy is rögzül bennük.

Amikor a kedvenc előadásairól kérdezem, főként zenés darabok kerülnek elő – azt mondja, ezeken nehezebb a dolga, mert a zene ütemére is figyelnie kell –, a La Mancha lovagja, a Valahol Európában, az Anconai szerelmesek vagy a Hegedűs a háztetőn. Az egyik legemlékezetesebb bakija éppen ez utóbbi darabhoz kötődik.

– A zenekari árokban ültem Kazár Paja (Kazár Pál – a szerk.) mellett, és „kiestem a szerepemből”: Hetei Laci és Lackó (Horváth László Attila – a szerk.) énekeltek, én pedig belefeledkeztem a produkciójukba, és nem vettem észre, hogy Szabó Tünde egyre erőteljesebben keresi velem a szemkontaktust.

Én csak hallgattam, ahogy a fiúk énekeltek, mire szegény Tünde, hogy végre már észrevegyem, leguggolt a zenekari árok széléhez, és amikor leesett, hogy miért, pánikba estem. Kétségbeesetten elkezdtem lapozni az egyébként jó helyen nyitva lévő szövegkönyvemet, de szerencsére Tündének beugrott a szöveg, így minden gond nélkül ment tovább az előadás.

Egy másik alkalommal a takarásban ültem, amikor Lackó kinézett, én pedig ahelyett, hogy a szövegét mondtam volna, mutattam neki, hogy minden ok. Szerencsére kevés ilyen eset történt, de ezeket nagyon megjegyeztem, mert mi elő­adás közben nem kalandozhatunk el, az első perctől az utolsóig nagyon kell koncentrálni, hogy jókor mondjuk azt, amit kell.

Hatalmas energiabomba

Kati azt mondja, amikor annak idején statisztált, eszébe jutott, hogy talán színésznő is lehetne, de korán letett erről. – A színészeknek, akár jó kedvük van, akár rossz, minden este a lehető legjobb alakítást kell nyújtaniuk, én erre nem lennék képes.

Jó nekem itt, a takarásban.

Bár a nézők a színészeknek tapsolnak, de az az egész csapatnak szól, és én ugyanúgy örülök a sikernek, mint azok, akik a reflektorfényben állnak. Persze, az elismerés nagyon jólesik, a Prima különdíj hatalmas energiabomba volt, de még a díjnál is jobb érzés volt, ahogyan a kollégáim örültek neki.

Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen a színészek és rendezők is hálásak a munkámért, mert tudják, hogy a színház csapatjáték, amiben mindenkinek megvan a maga szerepe.

SZA