Wesselényi Miklós, sportember a reformkorból

Magyarországon a reformkor a változások időszakát jelentette, amely megmutatkozott a kultúra, a nyelv, a politika, a tudományok, valamint a sport terén is. Pedig az 1820-as és 1830-as években a sportolás nem tartozott az emberek hétköznapjaihoz, azonban báró Wesselényi Miklós a kortársaival ellentétben bokszolt, úszott, evezett, teniszezett, lovagolt, vívott és céllövészetben is je­leskedett. Napjaink öttusázói és tízpróbázói is megirigyelhetnék a 170 éve elhunyt, sokoldalú erdélyi nemesember teljesítményét.

Életre szóló barátság

Wesselényi Miklós 1796. december 30-án született a Szi­lágy vármegyei Zsibón. A legenda szerint a kis Miklós hat­éves korában, mikor az egyik ágaskodó lótól megijedt, az apja az állat hátára tette, majd ostorával annak hátára csapott és megjegyezte: „Egy Wesselényinek félni nem szabad!” A felkantározatlan ló megvadulva elvágtatott a fiúval, de ő megragadta sörényét, s szerencsésen visszakerült a szüleihez. A lovaglás iránti vágy így is mély nyomott hagyott benne, hiszen később gróf Széchenyi István mellett ő lett az egyik vezéralakja a hazai lótenyésztésnek is. A család hatalmas ménesét még a báró nagyapja alapította, az unoka pedig az 1820-as évekre már angol telivéreket is hozatott, s az 1827. június 6-án megrendezett első magyarországi lóversenyt Al-Borak nevű lova nyerte meg.

A báró 1820-ban életre szóló barátságot kötött gróf Széchenyi Istvánnal, s elhatározták, hogy elutaznak Nyugat-Európába, hogy kifürkésszék, miért tartanak az ottani országok gazdaságilag és kulturális szempontból előrébb a kelet-európai államokhoz képest. 1822-ben Angliába utaztak, ahol nemcsak a gazdasági és technikai vívmányok, hanem a test nevelése iránt is komoly érdeklődést mutattak.

Lovaglás, evezés, tenisz

Itt ismerkedtek meg az evezéssel, melyből Széchenyi tudott profitálni. Sőt, miután később a gróf hazatért, rendelt magának egy csónakot, és 1827-ben két angol barátjával együtt átevezett Bécsből Pozsonyba.

A labdajátékkal – vagyis a tenisszel, ahogy akkoriban nevezték – szintén Angliában ismerkedtek meg, s ebben a sportágban is Széchenyi tűnt jobbnak. A nagy testi erőt igénylő sportban, az ökölvívásban már Wesselényi kerekedett felül. 1822. július 2-án Londonban találkozott először „Gentleman” John Jackson egykori nehézsúlyú angol ökölvívóval. Az erdélyi báró két héttel később, július 16-án együtt vacsorázott Jacksonnal, s annak ellenére, hogy csak hajnali négy órakor tértek haza, már aznap ringbe léptek első közös edzésükön. Tíz nap múlva ismét kötelek közé lépett a két úriember, míg augusztus 10-én még egyszer utoljára bokszoltak egymással. Bár nem tudjuk, hogy a báró a megszerzett tudást továbbadta-e, egy dolog mégis biztos: ő volt az első magyar ökölvívó.

A két magyar nemes 1822. augusztus 11-én elutazott Londonból Doverbe, ahonnan Széchenyi továbbment Calais-­ba, míg Wesselényi maradt, és kétszer is kipróbálta magát a vízi sportban – egy alkalommal evezett, majd később úszott a tengerben. Mint több más sportág, úgy az úszás hazai terjesztésében is Széchenyinek és Wesselényinek voltak hatalmas érdemei. A gróf inkább a dunai úszást részesítette előnyben, míg a báró a Balaton vizét népszerűsítette. 1836. augusztus 15-én, az akkor már 39 éves Wesselényi elsőként úszta át a Balatont, Füred és Tihany között. Hozzávetőleg négy órán át úszott, s amikor visszaérkezett a füredi mólóra, az arra járók nagy tapsviharral fogadták. Wesselényi emberfeletti teljesítményét napjainkban a füredi mólónál elhelyezett emléktábla örökíti meg, s 1992 óta az ő tiszteletére rendezik meg az öbölátúszást.

Vívásban verhetetlen

1836-ban Wesselényi a balatonfüredi sikerén kívül ország-világ előtt mutatta meg azt, hogy vívásban is verhetetlen. Egy párbaj során Metternich osztrák kancellár a császári haderő legkiválóbb vívóját, Otto Wurmbrandt huszárkapitányt jelölte ki Wesselényi ellenfelének. A lovassági kardokkal vívott hosszú és kiegyenlített küzdelemben a felek sokáig nem bírtak egymással, majd váratlanul Wurmbrandt egy komoly vágást ejtett Wesselényi nyakán, aki nem adta fel a küzdelmet. A báróból elszabadult az őserő, és akkora csapást mért ellenfelére, hogy az bár ki tudta védeni, a kardjának a markolata mégsem tudta felfogni a vágást, s a császári tisztnek a négy ujját tőből lemetszette. Wurmbrandt harcképtelenné vált, a párbajt Wesselényi győzelmével befejezettnek nyilvánították.

A birkózás iránt szintén nagy érdeklődést mutatott Wesselényi, ugyanis amikor az 1830-as években Jean Dupuis francia birkózómester Pozsonyba érkezett, hogy bemutatót tartson, a báró egy ajánlólevéllel Pestre küldte, hogy minél szélesebb körben terjessze ezt a rendkívüli sportágat.

A lovát nem tudta megmenteni

Az erősportokon kívül a céllövészetben is jeleskedett Wesselényi. Ujfalvy Sándor emlékirataiban olvasható, hogy Wesselényi zsibói vívótermében és erkélyén állandó napirenden szerepelt a „pisztolyászat”. Egyszer a házigazda barátjának, Kendeffy Ádámnak az ujjai között tartott tallérokat találta telibe pisztolyával. Feljegyezték azt is az erdélyi nemesről, hogy „a testi gyakorlatok között a lövésre a legtöbb időt fordította. Lefekvés után ágyában hosszan olvasott ezután két viaszgyertyát a szemben levő szögletre tétetvén, pisztolyaival egyes golyóval lőtte ki. Napi foglalatosságait rendesen e műtéttel végezvén.”

Közben Wesselényi politikai programja kiváltotta a bécsi udvar nemtetszését. Elhatározták, hogy perbe fogják és elítélik. Egy megyegyűlésen elmondott beszédéért „felségsértés” címén pert indítottak ellene. Már folyt az eljárás, amikor 1838 márciusában jött a pesti árvíz, ahol a báró hősi önfeláldozással, félelmet nem ismerve csónakjával mentette ki a szerencsétlen polgárokat a vízben álló épületekből és a jeges Dunából. Szüksége is volt a nagy erejére, hiszen több embert is kiemelt a vízből, azonban Hozd-alám nevű kedvenc lovát nem sikerült megmentenie. Az egész ország háláját kiérdemelve, hősies magatartásáért kapta meg az „árvízi hajós” becenevet.

Eltekintettek a büntetéstől

Hősiessége ellenére mégis többévi börtönre ítélték, és szeme világát is súlyos betegség, idegsorvadás támadta meg. Barátai közbenjárására és szembajára tekintettel a büntetéstől eltekintettek, és engedélyt kapott, hogy egy morvaországi fürdőhelyen gyógykezeltesse magát. Látását nem nyerte vissza, sőt, hamarosan teljesen megvakult. Az 1840. évi amnesztiával térhetett haza Zsibóra, de ettől kezdve már nem vett részt aktívan a politikában. 1850. április 21-én hunyt el, 53 éves volt.

- Holmár Zoltán történész -