Quarantine karanténban

Alapi István az Edda gitárosaként vonult be a köztudatba, ez a közönség jelentős része számára meghatározta helyét a palettán. Először akkor kaptam fel a fejem a játékára, amikor a Kárpátia egyik koncertjére vendégként betoppant, és némi ízes kántálás után belekapott Monti Csárdásába. Hiába, sosem voltam Edda-rajongó.

A rendszerváltás utáni zenei dömpingben kevéssé derült ki, hogy tulajdonképpen egy sokoldalú muzsikus, és emellett számtalan zenei vállalkozás köthető hozzá a fúziós zenétől a heavy metalig. Míg az országunkra nehezedő vírusveszély számtalan tehetséges zenészt kényszerített akár a betonkeverő mellé, addig ő István Alapi’s Quarantine Project néven létrehozott formációjával nem adta meg magát, hanem egyfajta örömzeneként hozzányúlt a rock azon klasszikus darabjaihoz, melyek a mi generációnk zenei ízlésére is hatással voltak.

Magasra tette a lécet

A klasszikus rockdarabok feldolgozása mindig nehéz feladat, mert a komolyzenével ellentétben itt nem az írott anyaghoz, hanem az eredeti hangfelvételekhez hasonlítja a közönség a produkciót. Ha csak simán eljátsszák a dalokat, legyenek azok bármilyen tökéletesek, legfeljebb udvarias tapsot kapnak, és mindenki megy a dolgára.

Egy feldolgozásban benne kell lennie a művész saját egyéniségének úgy, hogy az eredeti alkotók bőrébe is bele tudjon bújni. Nos, ez véleményem szerint remekül sikerült. A számok között egy saját szerzeményre (2000) is rábukkantam, mely mintha csak igazolni akarná azt az érzésem, hogy komoly muzsikusok egyfajta lazításként, de korántsem lazázva, a saját és a közönség örömére nagyot alkottak.

A Frontban, a Jeff Porcaro-emlékzenekarban, az Alapi István Bandben eltöltött idő nem múlt el nyomtalanul. Egy tehetséges, sokoldalú művész újra magasra tette a lécet az esetleges követők előtt.

- Dessewffy Zsolt -