A citera tiszadobi mestermuzsikusa

A tiszadobi Póta Sándort egészen apró gyerek korában magához láncolta a citera hangja. Szenvedélyévé vált a hangszer birtoklása, gyűjtése, bár rendesen csak felnőttkorában tanult meg rajta játszani autodidakta módon.

Citera a tanyán

– Régen, a hatvanas-hetvenes években nem nagyon voltak rádiók a tanyákon, még villanyáram se – emlékszik vissza Póta Sándor. – Ahol gyerekeskedtem, ott volt egy rádió, külön áramfejlesztővel működött. Na, azon hallottam először citeraszót, az engem nagyon megfogott. Onnantól, ha ezt a hangszert hallottam, akkor szóltam, hogy csend legyen, ne zsinatoljon senki addig, amíg a nóta tart.

– Később került valahogy egy citera a tanyára, azt a nagyobb fiúk pengetgették több-kevesebb sikerrel. Volt, hogy én is befurakodtam köztük, hogy hozzáférjek a hangszerhez, mert még csak pár éves voltam. Rendes pengetőnk nem volt, pulykatollból meg libatollból csináltunk. Alapanyagból nem volt hiány, mert tele volt tollas jószággal a tanya. Ha nem volt húr, akkor biciklibovdenből csináltunk rá úgy, hogy szétszedtük, és a vékony szálat raktuk a hangszerre. Ez a muzsikálás még nagyon távol állt a zenétől, mert semmilyen dallam nem jött ki ebből, de nem bántam, mert legalább citera volt a kezem alatt.

Az első saját hangszer

1977-ben hagyta ott Póta Sándor a tanyát.

– Bekerültünk Dobra lakni a folyó túloldaláról. Akkor úgy került hozzám citera, hogy a sógorom faragott egyet nyárfából, mert nagyon ügyes keze volt. Akkor már olyan tizennyolc éves körül voltam, onnan már folyamatosan volt a kezem alatt hangszer, akkor kezdődött a komolyabb muzsikálás. Addig csak a szenvedélyem volt a hangszer birtoklása, de innentől már elkezdtem tanulni a citerát csak úgy magamtól.

– Volt a háznál egy lóca, kiültem egy székkel mellé, és pengetgettem. A szomszédunkban lakott Borai Pali bácsi. Addigra egypár nótát hallás után már megtanultam, Pali bácsi meg átjött, és szólt, ezek szerinte még nagyon törvénytelen hangok. Megnézte a citerámat, majd egyik reggel jött, nézzem már meg, mit csinált, egész éjjel nem aludt, hát ő is faragott egyet magának az enyém után.

– Ekkor a tanyán dolgoztam juhászbojtárként. Volt ott egy cimbalom, már szerteszéjjel volt verve. Abból is szedtem ki húrokat meg bundokat, és otthon összehangoltam a két citerát. Hazajöttem este a munkából, ettem, átöltöztem és mentem át citerázni. Addig pengetgettünk, hogy volt olyan, szóltam, Pali bácsi, nekem már mennem kell dolgozni, mindjárt virrad. Hazaszaladtam, átöltöztem, feltarisznyáztam és mentem. De a citerázás a munka után nem maradhatott el. Addig gyakoroltunk, hogy egyre jobban sikerültek a dalok, amiket mindketten ismertünk. Így aztán elkezdtünk járni a sátoros lagzikba zenélni.

Alakul a gyűjtemény

Később a helyi gyerekotthonban szervezett citeraszakköröket, és gyakran lépett fel rendezvényeken.

– Ezeken a fellépéseken többen jöttek oda hozzám gratulálni, és így hívtak Polgárra, később meg Tiszalökre egy zenekarba muzsikálni. Közben szabadidőmben elkezdtem hangszereket gyűjteni. Főleg citerákat, tangóharmonikát meg hegedűt. Mind olyan instrumentumok ezek, amelyeken magam is elboldogulok, ha meg kell szólaltatni.