Féltékenység és káröröm – Egykori kollégánkra emlékezünk

...Mátészalkán éltem, 1989-et írtunk, tanácselnökünk, Kövendi Lajos súlyos beteg volt, Kárpáti Tibor helyettesítette, de jól! Jó szándékkal, tiszta szívvel és tiszta kézzel… Bementem, és azt mondtam neki: Tibor! Ahol két tégla van az országban egymáson, ott újságot csinálnak – például még tsz-ek is –, csináljunk mi is egy városi lapot! Ő azt mondta, csináljunk, de ne kapkodjuk el a dolgot! Megbeszélte Kövendi Lajossal, majd azt mondta, a város augusztus 20-án lesz húsz éve város, erre az alkalomra adjunk ki egy lapot, egy amolyan mutatvány újságot, aztán majd meglátjuk! A szalkai közélet aktívabbja kigondolt témákat, ebbe az ünnepi és egyelőre egyetlen számba, nagyjából fel is osztották szerzőkre, de azt kikötötték, hogy profi újságíró szerkessze, mondjuk a Kelet-Magyarországtól valaki. Lehetőleg olyan, akinek van Mátészalkához valamilyen kötődése. Nem kellett sokáig keresgélni: Ésik Sándor a Keletnél mátészalkai volt! Már csak látogatóba járt haza, de sűrűn! Emlékezetem szerint hetente. Megkerestük, elvállalta, és már indult is a munka, hogy a jeles napra megjelenjen a Szalkai Szó. Úgy lett! Rám három téma megírása esett: egy riport Kövendi Lajossal, egy portré Ági néniről, Szabó Tibornéról, a Zalka-­iskola tanárnőjéről, a városi gyerekkultúra „anyjáról”. A harmadik témára már nem emlékszem.

Az írás megmaradt

Piszok meleg nyár volt, és én sűrű szentségelések közepette írtam hol a nevelt lányom, Zsuzsa szobájában, hol a teraszon, hogy teljesítsem a három vállalásomat. Közben fogadkoztam, hogy csak egyszer érjek e három iromány végére, többet nem írok le egyetlen mondatot se, csak ha nem a munkához tartozik, azaz nem kötelező. Aztán ez lett belőle…

Mert az újságot kiértékelni eljött Ésik Sanyi a tanácsülésre, és közölte az észrevételeit. Elmondta, hogy jó volt együtt dolgozni az amatőr szerkesztőség amatőr újságíróival, akik derekasan tették a dolgukat. Sőt, közülük egy – lépett ki „oldalt” a mondandójából – az ország bármelyik lapjánál megállná a helyét hivatásos újságíróként is. Ez a valaki: Réti János.

Olyan büszke „írástudóságomra” azóta sem voltam, hiszen Ésik Sanyit nagyra tartottam, és általa „megszólított” a kamaszkori álom! Hogy újságíró leszek, ha „nagy leszek”! Szó, ami szó, alig egy év múlva, 1990 tavaszán már a Kelet-Magyarország főállású újságírója voltam! Hamarosan öt év ingázással Debrecenből, majd következett a Hajdú-bihari Napló és rá 12 évre bizony már a nyugdíj. De az írás megmaradt nekem, amiért azóta is hálás vagyok a sorsnak.

Csend és kiabálás

De vissza a „Kelethez”! Úgy kezdtem a profi pályámat, ahogy illik, illetve illett akkoriban: havi értekezleten, Nyíregyházán. A főszerkesztő, Angyal Sándor köszöntött, bemutatott a kollégáknak, mondott néhány jó szót rólam, és ellátott néhány mondatnyi tanáccsal. Megilletődött voltam, talán még lábat is töröltem, mielőtt beléptem volna a „csapat” összejövetelére, az értekezlet szentélyébe, ahol már ott ült Pál Géza, Marik Sanyi, Balogh Géza, Tóth Nellike, Cservenyák Kati, Szőke Jutka, Balogh Józsi, Seres Ernő, Nagy István Attila és a többiek. Az a bizonyos „Angyali köszöntő” akkor és ott hangzott el! Nagyjából így: „János, ha gyengét találsz írni, netán rosszat, esetleg hibázol – nevet írsz el, vagy beosztást –, azt meg fogják bocsátani neked a kollégák. De ha jót írsz, netán sikerest, azt soha!”

Úgy lett. Ha nem is szó szerint, de intelme közel járt a teljes igazsághoz. Mert amikor a fél megye – ha nem az egész – kacagott valamelyik glosszámon, vagy lábadt éppen könnybe a szeme egy tárcám hatására, akkor reggel néma csend volt a szerkesztőségben. De, amikor mondjuk Széna elvtársat Szalma elvtársnak tituláltam valamelyik tsz elnökeként, akkor már a folyosó végi csapóajtóból kiabálta a korai érkező, hogy mindenki hallja: „Hallom, helyesbítened kell?!” Akkor tanultam meg, hogy aki a nyilvánossággal kokettál (tanár, színész, műsorvezető, újságíró stb.), annak a féltékenységgel és a kárörömmel együtt kell élni.

- Réti János -