Örökké hálás marad a magyar nemzet

A hősök azok, akik életüket adták Magyarországért. Emlékezetük jogi szabályozása azonban egészen az első világháborúig váratott magára, amikor a nagy veszteségek nyomán az országgyűlés megalkotta az 1917. évi VIII. törvénycikket, amely kimondta, hogy mindazok, „akik a most dúló háborúban a hadra kelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel”.

Dicsőség és hírnév

Ezt egészítette ki az 1924. évi XIV. törvénycikk, ami rögzítette, hogy a „magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914/1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot – mint a »hősök emlékünnepét« – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli”.

Így nyert pluszjelentést a gyermeknap; sok fiút hiába vártak haza a szüleik, ők már soha nem tértek haza a harcterekről.

Több évtizedes hallgatás

Természetesen 1945 után a hivatalos megemlékezések elmaradtak, április 4-én az ország „felszabadulását” – valójában szovjet megszállását – „ünnepeltük”, emlékezni csak az elesett orosz és román katonákra lehetett, míg a „fasisztáknak” minősített magyar és német katonákra a feledés, nyughelyeikre a lassú pusztulás várt.

Az elesett apákra, fiúkra csak szűk családi körben lehetett emlékezni, tiszteletükre gyertyát gyújtani akár otthon, akár a temetőkben a síroknál, az emlékjeleknél.

A kegyeleti szempontokat semmibe vevő Rákosi-diktatúrában 1950-től kezdték felszámolni a rákoskeresztúri Új Köztemetőben felállított hősi szobrokat, parcellákat. Nem sokon múlott, hogy például a nyíregyházi Hősök temetője is hasonló sorsra jusson, csak a nemzetközi tiltakozás nyomán álltak el a városi tanács vezetői ettől a szándékuktól.

A rendszerváltozással és a szovjetek kivonulásával a politikai akarat is megváltozott, a több mint négy évtizedes hallgatás, mulasztás helyébe ismét az emlékezés lépett: a 2001. évi LXIII. törvény visszanyúlt a korábbiakhoz, és a törvényhozás „minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé” nyilvánította.

Nyíregyházáról az emlékezés típusaira két példát hozok: egy iskolait és egy temetőit.

Az evangélikus egyházközség, valamint iskolái: a főgimnázium és az elemi iskola 1924 és 1936 között több emléktáblán is megörökítette hősi halottai nevét. A későbbi történések (halálozások és a második világháború) miatt azonban meg kell emlékezni azokról is, akiknek neve (még) nincs felvésve sehol.

A halálozási dátumok az úgynevezett katonai veszteség fogalma alapján magyarázandók: a korabeli megfogalmazások különbséget tettek az „elesett” és a „meghalt” fogalmak között is.

Így például „elesett” az, akit harc közben ért a halál, és „meghalt” az, aki például közúti balesetben vagy vasúti szerencsétlenségben vesztette életét. Ettől függetlenül a hadműveleti területen „meghalt” kategóriába sorolt katonák is hősi halotti minősítést kaptak. Véres veszteségnek nevezték a harcban meghalt, vagy megsebesült katonákat, de a háborúban szerzett sebesülés vagy betegség következtében a háború befejezése után elhunyt katonákat is hősi halottnak tekintették.

Az Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium egykori tanárának, Zimmermann Rezsőnek (1878–1940) a Nyírvidékben megjelent nekrológjában ez áll: „az elsők között vonult be a háborúba. Przemysl várának védőivel együtt orosz fogságba került s itt kezdődött súlyos kálváriája. Az éveken át tartó fogság testileg és lelkileg is összetörte.” Tehát egyeseknek akár több évtizedes szenvedés is jutott a háború után, de a hősi halotti minősítésen ez nem változtat.

Ady verse az oszlopon

A főgimnázium egykori diákjai közül vitéz Kovács István (1891–1919) tüzér ­főhadnagyot, városi nemzetőrparancsnokot Pogány József parancsára 1919. április 22-én kivégezték, így lett vértanú.

A többiek: Krúdy Gyula két öccse, János (1888–1922) had­apród és László (1897–1934) tartalékos hadnagy hosszú betegség után hunytak el, Kun Szabó Lajos (1915–1942) zászlós, Csutkay Ernő (1918–1942) ejtőernyős hadnagy és Huba Gábor (1920–1941) zászlós a keleti fronton estek el.

Az Északi temetőben a IX. parcella 4. sorának 293. sírján egy robusztus műkő síremlék áll a Krúdy-sírbolt háta mögött. Csizmás, zsinóros nadrágos, félmeztelen izmos férfialak, jobb kezében kardot, baljában háromszögű pajzson a magyar címert tartja, bal lábával a bolsevizmust szimbolizáló sárkányt tapossa, fejét szomorúan lehajtja, utalva a tragédiára. Fent felirat: „hősi halált halt tüzér zászlós”.

Derékszögben hozzátoldott, négyszögletű oszlopon Ady Endre Csaba új népe című versének egyre nehezebben olvasható két vers­szaka:

„Álomban se tudtunk egymásról / S még álmunk sem adott hitet, / Mersze nem volt csatározásra / S tábort-ütésre senkinek. / De ütött mégis a mi óránk, / Kuckójában kiki riadt / S vállalt magyar bajnoki sorsot / Egy őrülten szép hit miatt.”

Alatta ovális porcelánra égetett korabeli egyenruhás férfiportré, mellkasán az Erdélyi és a Délvidéki Emlékérmek szalagsávjai.

Társadalmi összefogással

A katona Fedor László (1906–1943) légvédelmi zászlós volt, aki 1941–42 között harcolt a Szovjetunióban, és az ott szerzett betegsége következtében hunyt el a debreceni klinikán, ahonnan ide szállították.

Óriási részvét mellett temették, síremlékét Berky Nándor szobrászművész készítette, a síremlékhez társadalmi összefogással gyűjtést rendeztek. Az alkotást 1943. október 10-én avatták fel. Túlélte az 1945 utáni évtizedeket, de az idő vasfoga kikezdte. Remélhetőleg sikerül megóvni a későbbi generációknak is, hogy a megemlékezés helye lehessen ez is.

Dicsőség a hősöknek!

- Komiszár Dénes, tartalékos főhadnagy, helytörténész -