Zugolvasóból lett Arany János-díjas irodalmár

– Tekerem a pedált, pörgök, mióta az eszemet tudom. Úgy istenigazából sosem pihenek. Vagy az agyam, vagy a kezem jár, vagy egyszerre mind – így jellemzi magát Kovács katáng Ferenc, aki a napokban vehette át az Arany János-díjat. Nyíregyházáról indulva jutott el Norvégiáig – a gyökerekről, az elismerések jelentőségéről és a magyar kultúra ápolásának fontosságáról is beszélgettünk.

Honnan ered az életében a művészetek iránti szeretet? Családi örökség, vagy az évek során érték olyan hatások, élmények, amelyek az irodalom és a képzőművészet felé terelték?

Nagyszüleim, szüleim egyszerű emberek voltak. Anyai nagyapámtól lestem el sok kézre álló fogást. Ács volt, Horthy flottájában matróz a Nagy háborúban, Pulában szolgált. Kevés beszédű, brummogó hangú dalárdista. Apai nagyapám is világjárt, amerikás. Odaát épp csak annyit tudott összegyűjteni, hogy hét gyermekét elindíthassa az életben. Egyedül apámat, a vézna, késői gyereket adta a városba egy szabó mellé tanoncnak, a többiek maradtak gazdálkozni falun, tanyán. Anyám varrónőnek tanult. Szüleim otthon dolgoztak, maszekok lettek. Én pedig nyitott füllel, és szemmel próbáltam láthatatlanná válni a közös telken álló nagyszülői, szülői házakban. Vizuális típus lévén, keveset tanultam szakkönyvből, de minden nálunk járt mester fogásait elmentettem az emléktáramba. Tudnék cserépkályhát rakni, fazekat foltozni (ahogy azt egy drótostót tenné). Egész kiskoromtól javítottam villanyvasalót, varrógépet és biciklit. Tudok szabni, varrni, horgolni, hímezni, de persze nem viszem túlzásba. A művészetek? Nem egyenesági rokonom, Sipkay Barna (aki festett, rajzolt, regényeket írt, s két szép lányt is nevelt), akaratlanul is felborzolta a kíváncsiságomat. Utánozni kezdtem. Anyám nem szerette, ha rontom a szemem és túlterhelem az agyam. Így hát zugolvasó lettem. Örököltünk egy faragott könyvállványt tele könyvvel, Jókai, Eötvös, Herczeg Ferenc s aranyozott Arany János kötetekkel. Amint elfogyasztottam, 6 évvel idősebb nővérem elzárt (de milyenek is voltak az akkori szekrénykulcsok) pöttyös, csíkos könyvei következtek. S végül a fiók-, majd a városi könyvtárba csöppentem. Fogyasztóból, kultúraszervezőből alkotóvá új állomáshelyemen, Norvégiában nőttem ki magamat. Friss élmények, északi színek, fagyos hangulatok. Hazámtól távol egyre több ablak tárult előttem a művészetek felé.

Azt szokták mondani, hogy valaki vagy reál, vagy humán beállítottságú – az Ön esetében mindkettő a legmagasabb szinten van jelen. Hogyan fér meg egymás mellett e két terület? Hatnak egymásra?

Alapjában véve racionális ember vagyok. Ugyan a sokféle eltérítő tevékenység közben időnként bukdácsolva vettem az egyetemi akadályokat, de nyugdíjazásomig (minden más mellett) villamosmérnökként dolgoztam, kerestem a kenyeremet. Szerettem a műszaki rajzot, a tervezést, a logikus gondolkodást, az objektíven mérhető kihívásokat. Hogy a szabadidőmben a piszkos anyagiaktól függetlenedve alkothattam, az már csak hab a tortán. A lekicsinylő amatőr és kontár megjegyzéseknek elejét véve, dán design tanulmányokat folytattam, magántanítvány voltam a budapesti Színház- és Filmművészet főiskolán film- és színházdramaturgia vonalon. De fedje örök homály, hogy a villamosmérnökök között én lettem-e a legjobb író vagy a filmesek közt a legjobb mérnök. Most már mindegy is, szögre akasztottam a logarlécet, elajándékoztam a festőállványomat, a videókamerákat, a lámpákat, a hangfelvevőket, „csak" olvasok, írok és a Napút internetes folyóiratban szerkesztek.

A magyar és norvég kulturális kapcsolatok önkéntes diplomatájává vált – miért tartotta fontosnak, hogy megismertesse a magyar kultúrát Norvégiában és fordítva? Milyen volt kezdetben e törekvés fogadtatása, hogyan alakult azóta?

Nagy szívfájdalmam, hogy a fordítás egyirányú maradt, norvégról, dánról, svédről magyarra. 33 évesen, magyar feleséggel, esélyem sem volt arra, hogy irodalmi szinten sajátítsam el valamelyik északi nyelvet. Az ilyesmi csak keveseknek adatik meg. Viszont környezetemnek, egyetemi kollégáimnak és több száz diáknak ingereltem kedvét „magyarni". Hoztam, vittem embereket, hogy elmerülhessenek a másik nép közegében, kultúrájában. Negyven évig kísérleteztem a norvég nyelv megújításával, próbáltam rájuk erőltetni a szó szerint norvégra fordított magyar kifejezéseket. Amikor például egy kézilabda csapathoz szegődtem, s állítottam, hogy kapuőr vagyok (dörvakt), jegyszedőnek, kidobó legénynek gondoltak. Műszakis létemre szeretek kategorizálni, csoportba sorolni (persze tisztában vagyok vele, hogy ez nem pontos, és néha nem is fair). Kb. két egyenlő táborba sorolom a velem kapcsolatba került norvégokat. Akik megszerették, és akik megutálták általam/miattam Magyarországot (attól függően, hogy a Magyarországon megmutatott kulturális gazdagság és a bemutatott emberek sokoldalúsága csodálatot vagy éppen irigységet váltott-e ki belőlük). Reménykedem, hogy az előbbiek száma számottevőbb... Ami pedig a magyarra fordítást illeti, norvég olvasmányélményeimet szerettem volna megosztani az itthoniakkal. Én ezt elsőkézből tudtam tenni, hiszen évtizedekig, 24 órában gázoltam szügyig a norvég kultúrában. Újdonság voltam. Ma már nagyon sokan és sokat fordítanak az északi nyelvekből, rám pedig más feladatok várnak.

Pont négy évtizede él Norvégiában: nem nehéz-e ennyi idő elteltével is odaadóan ápolni a magyar nyelvet, a magyar kultúrát egy, a magyartól sok tekintetben eltérő közegben?

Feleségemmel, Kunszenti Ágnessel még az egyetemi évek alatt házasodtunk össze, s a klubjairól híres-neves Vári kollégiumban laktunk a Mátyás templom mellett. Néhány magyarországi munkásév után 1982-ben disszidáltunk. Együtt küzdöttünk az idegen nyelvvel s annak 5 millió dialektusával (akkoriban ennyi volt Norvégia lakossága, és ők maguk regéltek e nyelvi furcsaságról). Együtt pályáztunk több tucat állásra, mígnem az Oslói Egyetem Ciklotron laboratóriuma felajánlott egyet, s választhattunk magunk, hogy melyikünk töltse be. Ágnesnek passzolt inkább a gyengeáramú szakterület, én kis időre rá, végzettségemnek megfelelően, erőművek és alállomások tervezésére szegődtem el. Otthon magyarul beszéltünk. Négy év után én is az egyetemre kerültem, a Média és kommunikációs Intézetbe médiamérnöknek, s egyre több Oslóba látogató magyar kutató, oktató és diák talált meg bennünket. Lakásunk magyar szigetté vált, de a norvég diákjainknak is tartottunk havonta egy-egy nyitott ház estet: magyar filmeket néztünk, Bartókot hallgattunk, jó paprikás ételeket kínáltunk... S kezdtem az Oslóban élő magyaroknak (főleg 56-osoknak) filmesteket, irodalmi teadélutánokat tartani/szervezni. Magyar színészeket, rendezőket hívtunk, láttunk vendégül, s mutattuk be őket a mieinknek s norvég hozzátartozóiknak, barátaiknak. Mi, sok magyar menekülttől eltérően, a kint született fiúnkat is megtanítottuk anyanyelvünkre, nem csak beszélni, hanem írni és olvasni is. Ô az érettségi után itt végzett az ELTE matematikus szakán, azóta is itt él, ide nősült, s három unokával csábít vissza bennünket – visszidensnek – Magyarországra.

Sándor György egyszer úgy jellemezte Önt: kulturális atyaúristen. A katánghoz hasonlóan „három dolga van”: nyílni, nyitni, adni. Mi az, amivel ez a számos tevékenység gazdagította az életét?

Hű! Az ilyen kérdésekre szokták mondani, ha én ezt tudnám, akkor nem itt lennék (de akkor hol is?). Apám s anyám a szabó-varró munkájukat pontosan, igényesen és alázatosan végezték. S mindig arra biztattak: tanulj, hogy ne kelljen annyit gürizned, mint nekünk! Hát ezt jól megkaptam! Tekerem a pedált, pörgök, mióta az eszemet tudom. Úgy istenigazából sosem pihenek. Vagy az agyam vagy a kezem jár, vagy egyszerre mind. Ha egy filmestre készülve 15-20 filmet is végignézek, jegyzetelek, 5-10 perceket illusztrációnak összevágok, hát munka ez vagy szórakozás? Szerencsém van, nálam alapból egy a kettő. S hogy pontosítsak, Sándor Gyurinál nem az volt a poén, hogy minek titulált (bár ez egy szocialista élvárosban még 1980-ban sem volt bölcs dolog tőle), hanem hogy sem a pontos címemet, sem valódi nevemet nem tudva a következőket kanyarította egy borítékra: Katáng, kulturális atyaúristen Dunaújváros. S levele megtalált, bár a fent említett Sipkay Barna egyik regényéből kapott „katáng' nevet ebben a városban kevesen ismerhették.

Több rangos állami kitüntetéssel is elismerték a munkáját – mit gondol a díjak jelentőségéről, hol van a helyük az Ön életében?

Ha úgy ülnék neki egy novella megírásának, hogy érte kitüntetést várnék, hát az olyan is lenne... Az ember még csak nem is reménykedik, nem is számíthat elismerésre, hiszen vagy fizetett munkáját végzi, vagy szabadidejében juttatás nélkül szolgál. Az előbbit az életben maradásért, az utóbbi a fennebbvalóért. Én még ajándékot sem szeretek kapni. De amikor eljön a pillanat, hogy meg kell jelenni egy díjátadáson, hát az nagyszerű, hátborzongató érzés. Hátulütője, ha már így megtiszteltek, még magasabb fokozatra kell kapcsoljak... Az Arany János-díj hallatán, ugyan nem túl férfias dolog, könnybe lábadt a szemem, úgy éreztem, tényleg itthon a helyem...

Vannak olyan értékek, kapaszkodók, amiket Nyíregyházáról vitt magával, és amelyek a mai napig fontosak az életében?

Első 19 évemet Nyíregyházán éltem. Kitörölhetetlen idő. 10 év a Debreceni utca 15-ben (ott is születtem) az áldott jó tirpák Dédivel, a közeli 4-es iskolával, az evangélikus templomi harangozásokkal, grundfocival. Aztán átmeneti szállás a Vasvári Pál utcában, szoba konyha négyünkkel, de vígasztaló ősszel és nagyhavas, szánkózós téllel a közeli Nagyerdő Hármasdombján. Végül a Sarkantyú utca 9. Nagyiékkal, nagy kerttel, szőlőlugassal. Innen vitt Krecsák Laci bácsi a nagyapámék kórusába; emlékezetes fellépésekkel, nagy csibészkedésekkel. A Vasvári Pál gimnáziumban kitűnő tanárok pásztoroltak. Talán még mond valakiknek valamit e három név: Margócsi Józsefné, Koroknai Gyula, Banner Géza – Hazafelé című verskötetemet iskoláimnak, tanáraimnak ajánlottam.

Laudáció

Sándor György a hetvenes években azt írta egy borítékra: Katáng – kulturális atyaúristen, Dunaújváros. És a címzett kézhez kapta. Akkortájt a Nyírségből indult Kovács Ferenc felesége városában tanított és szervezte a jeleshírű kohóvárosi kulturális színességet. A lendületet a Budapesti Műszaki Egyetem Szentháromság téri ikonikus kollégiumának Katáng vezényelte pezsgő klubélete, annak szervezése jelentette. Ott kezdődőtt. Része az életműnek – az az évtizednyi mennyi-szereplős rendezvényvilág? Igen, alapozón. E kapcsolatok, a budaváriaké máig éltetnek közös tetteket, interjúkat, jelentik évtizedek alatt mily sokak „norvégiázását” náluk, velük.

Negyven éve harminchárom évesen élete erőt adakozó társával, Kunszenti Ágnessel elhagyta Magyarországot. Norvégia, új haza, új nyelv, új tanulmányok: az otthoni villamosmérnöki és kultúraközvetítői mellé designe, film- és színházdramaturgia, oktatástechnológia. És közben fokról-fokra ott is programokat szervez, szerkeszt és alkot: ír, fordít, rajzol, fest, filmez, rendez, oktat. A soroltak összességében – színes tágassága ez is … az életműnek.

Mennyivel melengetőbb e cselekedetsor úgy, ha tudjuk, hogy mindez nem öncélú önkiteljesítés pusztán, hanem e tetteket és tevőjét a két ország irodalmi, színházi és médiavilág ismeretlenjeit és jeleseit sarkalló összekötő szerep megtestesítőjeként értelmezzük. Teljes joggal. Teszi, teszik feleségével összeszámlálhatatlan sok vendégükkel, akiket befogadnak, elhelyeznek, istápolnak, népfőiskolába iratnak, útjukat egyengetik aztán Magyarországon is. Mekkora egysége ez egy életműnek – összeadható? S az alkotó. Ha csak az irodalmat nézzük - valamennyi műfajban, mindben: önálló könyvek, műfordítások, publikációk sora bizonyítja: kiadványok tucatjai… És az antológiák, a sokszerzős gyűjtemények … elbűvölő az az akkurátus, a számba jöhető húsz-harminc-negyven szerző köteteit összegyűjtő, azokat végigolvasó előkészítő, sőt az azt megelőző terepfeltáró munka … és a pazar magyar megszólaltatás, a bemutató jegyzetek … sőt gyakorta: a norvég szerző személyes magyarországi útjának többhelyszínes megszervezése, végigkísérése. Életműnek mekkora felfogható hányada ez? Megragadhatatlan. Teszi mindezt fizetséget hárítva, sőt sokszor norvég támogatást szerezve. Katáng … nem tudom, tudom-e neved történetét. Nyurga, ösztövér a test, adakozó a természete. A növény nemesen egyszerű, szép virága arányosan ágazik a száron. Önzetlen lény, csak használni, gyógyítani tud minden íze, porcikája. Kovács Ferenc, a katáng – a szikár érzékenység, az éltető, érdek nélküli hasznosság: nyílni, nyitni, adni. Nem emlékezhetném, magad idézed föl 1997-et … készült a POLISZ folyóirat norvég száma, az északi irodalom követe, Sulyok Vince akkor rád testálta… te folytattad azután, de mennyi irányban, milyen erővel, mi mindent össze nem fogva norvég-magyar vonalon! Kovács katáng Ferenc munkáját már 1999-ben állami díjjal ismerték el, később megkapta a Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét is. Öröm, hogy Napkút-Napút-műhelyünk azóta annyi-annyi Kovács katáng-könyvet, -kezdeményezést, -gyűjtőmunkát, interjút, - vendégszereplést köszönhet díjazott barátunknak, öröm, hogy e megvalósulásokhoz partnerek lehettünk; 2017-ben műfordítói teljesítményéért a Napút Hetedhét-díj kitüntetettje ő lehetett, köszönjük, hogy online-unk szerkesztője is lettél. Azt hiszem, több szerkesztőség és művészeti műhely is büszke rá és élvezi barátunk rengeteg ÖNZETLEN munkáját: a Nagyvilágtól az Országos Idegennyelvű Könyvtáron és színházakon át az Olvasatig… Csak itt tárcák és könyvrecenziók mellett 57 interjút publikált. Mindez az életműnek mekkora része!

Dávid

Valami előtt kicsit lenni

pár nappal, órával

néhány perccel

a legnehezebb

Túllenni végre

mihamarabb

de akkor maga

az idő fut el

azon percek

mik a végelszámolásnál

mínuszok lesznek

Fiú, menj már!

Söpörd kalpagod alá

a maradék világot!

Fiadhoz írtad a verset. Dávid esztendők óta unokáiddal már – Budapesten.

Feri, hazaérkeztél. Krúdy-kalucsnid, Hamsun-köpönyeged oltalmában a maradék világ is – az! - általad is velünk. Általad is. Itt vagy velünk immár kicsi híján végleg – milyen pompásan időzített pillanat, hogy nemes díj indítja új évtizedeidet itthon – elismerése ötven, abból is kivált az utóbbi jó 25 esztendő gazdag irodalmi-kulturális munkásságának. Köszöntünk, Feri, köszönjük a díjat odaítélőknek.

Szondi György – a Napút/Napkút kiadó nevében