Fél évszázada él az alkotás örömének

Mintegy 20 városban csodálhatták már meg a munkáit, sőt még Szlovákia közönségét is ámulatba ejtette a művészete. A magyar kultúra lovagja, emellett számos díj birtokosa, fafaragásban és faszobrászatban is kiérdemelte az iparművész titulust – Baráth Sándor fafaragó munkásságát nem lehet csak úgy szavakba önteni, ahogy ő találja meg a tökéletes formákat egy darab fában. Fél évszázada alkot, és tehetsége olyan magaslatokig jutott, amit egyetlen iskolában sem lehetne elsajátítani. Nemrégiben otthonában fogadott minket, és betekintést engedett a nem mindennapi pálya részleteibe. Már gyermekkorában is sokat foglalatoskodott a fával, majd középiskolásként kezdett a komolyabb faragásokba. 

Inspiráló környezet 

– Az első országos fafaragó tábor résztvevője voltam 1974-ben. A mezőnyben én voltam a legfiatalabb, és kitűntem a szobraimmal, mert ezen az eseményen inkább a különféle díszítések készítői képviseltetik magukat, szobrász kevés volt. Különféle tárgyakkal kezdtem, ma is sok faragott tálat és egyéb eszközt készítek, később jöttek a különféle állat- és emberalakok, folyamatosan kerestem a kihívásokat. A témát soha nem kellett keresnem, hiszen paraszti környezetben nőttem fel, ami nagyon inspirálóan hatott rám. A praktikus, mondhatni hasznos tárgyak és a művészi szobrok készítését egyformán szeretem, sőt néha bútorokat is csinálok. Sokat olvasok és tanulok, így a különféle népi irányzatok elemeit is csinálom, de az utóbbi időben a vájt edények viszik nálam a prímet – engedett betekintést munkája kezdeteibe az iparművész. 
Baráth Sándortól azt is megtudtuk, a vájt edények készítése rendkívül összetett feladat, sok fafaragó nem is foglalkozik ezekkel. 

Nem lehet könyvből tanulni 

– A fiataloktól egyre távolabb áll ez a hivatás, nagyon munkaigényes, rengeteg befektetett energia kell ahhoz, hogy az ember magas szintre érhessen. Fafaragásból szereztem meg először a Népi Iparművész címet, de a szobrászatban mindez sokkal nehezebb volt. Ezer órákban mérhető, mire elkészül egy impozáns szobor, és ennek nehézségét mutatja az is, hogy csak néhány faszobrász dolgozik az országban. Sok tanár ismerősöm van, a fafaragók között is szép számmal vannak pedagógusok, és mind egyetértenek abban, hogy a fiataloknak szükségük lenne az ilyen tevékenységekre, mert sokat fejlődne a finommotorikájuk. Próbáltuk ezt a világot közelebb hozni az ifjúsághoz, az egyik cimborám Nagydoboson szervez kisebb foglalkozásokat gyerekeknek, de a legutóbbi csoport egy darabig járt, aztán egyszerűen felhagytak ezzel. 

Aligha lesz utánpótlás 

A felgyorsult világunkban a gyerekek többségének nincs ideje és affinitása erre, még az alkotás öröme sem köti le őket – osztotta meg a szomorú tapasztalatot Baráth Sándor. És valóban, pedagógiai felmérések egész sora világított már rá arra, hogy folyamatosan romlanak a gyerekek finommotorikus készségei. Eltűntek az édesapák és nagypapák otthoni műhelyei, ahol régebben szüleik, nagyszüleik mellett barkácsolgattak a gyerekek, és e „bütykölés” hiánya később az iskolában is lecsapódik. A fafaragó-utánpótlás hiánya amiatt is szomorú, mert e tevékenység a magyar kultúra része, a mesterség képviselői sokszor évszázados tudást és motívumkészletet birtokolnak, melyet meg kell őrizni az utókornak. 
– A munkásságom bekerült a vármegyei értéktárba is, ami óriási megtiszteltetés volt, és ehhez kapcsolódóan kértek fel arra is, hogy állítsam össze egy nyíregyházi kiállítás anyagát. A szívemhez még közelebb áll az a kiadvány, amit Vásárosnaményban adtak ki Akikre büszkék lehetünk címmel. Bár egyeseknek ez nem olyan nívós, mint egy vármegyei értéktár, mégis nekem nagyon kedves, mivel a helyi közösség tartott érdemesnek arra, hogy a nevem szerepeljen benne. Sokszor kérdezik, hogy ötven év munka után meddig akarok még alkotni. Erre a válasz egyszerű: ameddig az egészségem engedi. Bár a faragás és a szobrok készítése kemény fizikai munka, és már többször kell szünetet tartanom, még mindig motivált vagyok, sőt mostanában új anyagokkal is kísérletezem. 
– Az agyagot és a követ is próbálgatom, és talán sokan nem tudják, de fából és kőből a legnehezebb szobrot készíteni. Ha egy agyagszobornak kicsi lett az orra, a művész egyszerűen tehet még hozzá, de ha én rosszul bontom le az anyagot, és túl sokat faragok ki belőle, azt már nem lehet visszacsinálni. Éppen ezért rengeteget rajzolok, több nézetből is papírra vetem a születendő alkotást, amíg a fejemben meg nem születik a tiszta kép. Ugyanakkor olyan is van, hogy a kocsiból láttam egy alakot, akit nem sokkal utána rögtön ki is faragtam.