Egy kis munkát ígértek, szenvedés várt rájuk

Szemerkélő esőben hajtottak fejet az 1944-ben málenkij robotra elhurcoltak emlékművénél péntek délelőtt Nyíregyházán az Északi temetőben.

– Tragikus napként vonult be Nyíregyháza történelmébe november másodika, hiszen 79 évvel ezelőtt a Vörös Hadsereg katonái 2300 városlakót tereltek össze és vittek el kényszermunkára. Rájuk emlékezünk – azokra, akik az elnyomó hatalom áldozatai lettek, de tisztelettel adózunk a hazatérők előtt is, akik közül sokan még ma is köztünk lehetnek. Ők azok, akik ezekben a pillanatokban is hordozzák a málenkij robot fájdalmát – mondta emlékező beszédében dr. Kovács Ferenc.

A napokból évek lettek

A vármegyeszékhely polgármestere hozzátette: 1944-ben a világháború szörnyűségei, az emberi veszteségek, a reménytelen harcok, a bombázások és a károk, valamint az élelmiszerhiány után már mindenki „csak” békére vágyott. Az emberek hittek abban, hogy a háború borzalmait követően nyugodt életben lehet részük. Ezzel szemben az országban egyre beljebb nyomuló Vörös Hadsereg összegyűjtötte a férfiakat és nőket egy „kis munkára”, ami egyet jelentett a hosszú évekig tartó szenvedéssel, sokuknak pedig a halállal.
– Az orosz katonák 1944. november 2-án kezdték meg a civil lakosság begyűjtését Nyíregyházán. Az emberek egy részét otthonukból, másokat az utcákról szedték össze, de voltak, akiket a munkahelyükről: 250–300 vasutast például a pályaudvarról, huszonnégy postást pedig az 1-es posta épületének helyreállításakor vittek el. Egymással párhuzamosan gyülekeztek Nyíregyháza több pontján, a városháza előtt, a mai kozák lovas szobránál, a református templomban és egy fűszerüzlet elkerített udvarában. A nap végén pedig a Bocskai utca 2. szám alatti börtönbe kerültek. Másnap hajnalban gyalog indították el őket Debrecenbe, majd november 19-én – a bevagonírozást követően – a Szovjetunió felé. A nehéz körülmények, az éhezés és az egészségügyi ellátás hiánya miatt sokan már az úton életüket vesztették, a többiek pedig a Szovjetunió különböző területeire kerültek. Volt olyan nyíregyházi, aki az Urálban, míg más Grúziában végzett kényszermunkát.
A táborokban egyre csak teltek a hetek, a hónapok, melyekből hosszú évek lettek. A mindennapos szörnyűségek még a legerősebbeket is meggyötörték, de nem volt könnyű azoknak sem, akik itthon maradtak, hiszen semmit nem tudtak elhurcolt szeretteikről.
– A Nyíregyházáról elhurcolt több mint kétezer ártatlan civilből mindössze háromszázan térhettek haza, s azok, akik túlélték, sokáig nem beszélhettek arról, hogy mi történt velük. Évekig, évtizedekig hallgatásra voltak ítélve. Az elhurcoltak és családjaik úgy bűnhődtek, hogy nem követtek el semmit. A 79 évvel ezelőtti, novemberi eseményekről talán már egyre kevesebben emlékeznek meg, de a lágerekből írt levelek, versek és énekek, valamint a leszármazottak fájdalma ma is tanúskodik a történtekről. Nem engedhetjük, hogy ezek a tragikus sorsok feledésbe merüljenek, s mindig ki kell állnunk az emberi méltóság védelme mellett – hangsúlyozta dr. Kovács Ferenc polgármester.

Apa nélkül kellett felnőnie

– Édesapám és a nagybátyám is azok között volt, akiket 1944. november 2-án elhurcoltak a szovjet katonák. Soha többé nem láttuk őket – osztotta meg lapunkkal személyes tragédiáját Bulyánszki Mihályné. Zsuzsanna néni könnybe lábadt szemmel tette hozzá: szeretteik elhurcolását az egész család megszenvedte, ma is fájdalmasan él lelkében a hiányuk.
– Nagyon nehéz volt ilyen körülmények között, ekkora terhet cipelve felnőni. Bár édesanyám és a nagyapám mindent megtett a boldogulásunkért, apámat nem adhatták vissza.