Régi nyíregyházi csibészek: Jankovics Rudolf

Rudi tehát a „jugó” első osztályról álmodozott Adán, az útja mégis a magyar bajnokságba vezetett. Az első magyarországi ajánlatát a szegedi Tisza Volántól kapta, 1988 januárjában mégis a Szolnoki Olajbányász játékosa lett. A szegediekkel kezdett el először egyeztetni, ám a tárgyalópartnere, Kiss Sándor, alias Tojás, Szolnokra tette át a székhelyét, így Jankovics Rudit is magával csábította.

Gyorsan megegyeztek 

– Szolnokon elvárás volt az első osztály, ami azonnal össze is jött. Innen igazoltam Nyíregyházára, ahol szintén megcélozták az NB I.-et! Az akkori „vezér”, Marton Kornél, illetve a tréner, Rácz Sándor megkeresett, hogy a másodosztályból szeretnének feljutni az elsőbe. Nem kellett sokáig egyezkednünk, gyakorlatilag tizenöt perc alatt megszületett a megállapodás. Az akkor egy plusz egy éves szerződésből végül öt és fél év lett... Erre az időszakra úgy tekintek vissza, mint a kézilabdás-pályafutásom legszebb éveire – emlékezett vissza Jankovics Rudi. 
Az egykori remek irányítót az országváltásról, valamint a jugoszláv és a magyar kézilabdázás közti különbségekről is kérdeztük. 

– Az országváltás igazán nem jelentett gondot, hiszen vajdasági, adai születésűként gyakorlatilag az anyaországba jöttem. Jugoszláviában a nyolcvanas évek végén már érződött a háború előszele... A két kézilabda-kultúra között viszont nagy volt a kontraszt, ami leginkább az agresszivitásban mutatkozott meg, ez talán a mai napig így van. Én igyekeztem a magyarországi csapataimban is elültetni valamit ebből a mentalitásból, remélem, sikerült – mondta Jankovics Rudolf. 

Rudi szerint az akkori nyíregyházi csapatban nem voltak szó szoros értelmében vett sztárok, inkább a remek csapatszellemnek köszönhették, hogy gyorsan felkerültek az első osztályba, majd éveken át sikerült is biztosan őrizniük az NB I.-es tagságot úgy, hogy közben az akkori nagy csapatok közül hazai pályán elkaptak egyet-egyet. 

Sok-sok meccsre emlékszik vissza szívesen Rudi, de ami az egyéni elismerést illeti, egy nagybányai felkészülési tornát említett, ahol a torna legjobbjának választották meg. Ott volt az akkori európai kézilabda krémje, a hazaiakon felül a Craiova, a makedón Pelister, soraiban Pepi Manaskovval, illetve a görög válogatott. 

A nyíregyházi időszaka után Tiszavasváriban játszott egy évet Jankovics Rudi, majd az ország másik szegletébe, Nagykanizsára vitte a kézilabdázók jó sorsa, amit pedig egyéves német idegenlégióskodás követett. 

Rudi manapság kamionozik, Nagykanizsán lakik, a kézilabdához nem igazán köti semmi. A komolyabb kézimeccseket a tévében megnézi, azt viszont nagyon sajnálja, hogy Nyíregyházán ennyire leépült a férfi kézilabda. Reméli, egyszer még újra eljön annak az ideje, hogy három és fél ezer ember szurkol majd a nyíregyházi csapatnak a Bujtosiban. 

A beszélgetés során néhány róla elhíresült történettel is szembesítettük Rudit – az egyik ilyen egy Kisinyov–Moszkva-repülőút volt. 

– Ez volt életem első repülése. Nem voltam egy fosos típus, de akkor nagyon be voltam tojva. Az biztos, hogy az akkori csapatvezetőnk, Fullajtár Bandi bácsi nem kevés vodkája kellett ahhoz, hogy felszálljak a Moszkvába tartó gépre. 
A kilencvenes években a maihoz képest gyerekcipőben járt az orvostudomány. Talán ezért is volt nehéz Rudi térdére, ami kimondottan érzékeny volt a havonta esedékes fizetés elmaradására, megtalálni a megfelelő gyógy­kezelést. Mondhatni, „forintérzékeny” volt.

„Érzékeny” volt a térde 

Erre Rudi azt mondta, volt a térdében egy porc, ami bizonyos időközönként csak úgy sétált az ízületben, ahogy fogalmazott, egyszerűen „bekattant”. A csapat egyik edzője, Bartha Dénes, egy fontos rangadó előtt megkérdezte tőle: „Te, Rudi! De mennyiért kattanna ki?” 
Jankovics Rudi Komlón nem volt egy közönségkedvenc… 

– Kikezdtek a cigányságom miatt, ami feltüzelt. Takács Robi védekezett velem szemben, az első félidőben a lába között dobtam el a labdát Sev­cov kapujába, aki szó szerint lefagyott a góltól – nosztalgiázott Jankovics Rudi. 
Elmondta, adai nevelőedzőjétől, Szőke Pistától, aki Nyíregyházán is trénere volt, azt tanulta: „úgy védekezzél, hogy a támadó érezze, nem az öreganyjával áll szemben”. Ezzel kapcsolatban van egy rossz emléke is. 

– Tiszavasvári játékosként ütköztem a nyíregyházi Tóvízi Krisztiánnal, aki emiatt komoly sérülést szenvedett. Itt is el szeretném mondani, hogy nem volt bennem semmi szándékosság – így Rudi. 
Ma is szerb–magyar állampolgár, büszke adai származására. Hozzátette, idevalósi az a Fodor Rudi, aki szintén játszott Nyíregyházán, illetve Bajusz Sándor és Sterbik Árpád is – utóbbiakat vélhetően egyetlen hazai kézilabdabarátnak sem szükséges külön bemutatni. 

– Nagyon sok emlék, barát köt Nyíregyházához, de a távolság sajnos megszakítja a dolgokat... Jó szívvel emlékszem vissza Hanufer Sanyira, a játékosok közül Szabó Gabira, Medve Robira, Kun Lacira, Boczák Józsira, utóbbira emberileg is nagyon felnéztem. Jó lenne velük újra találkozni... Szoktam Eurojackpoton játszani, ha nyerek, ígérem, újra felélesztem Nyíregyházán a férfi kézilabdát – mondta zárásképp Jankovics Rudi.

Tarnavölgyi Gergely