Nyíregyháza hírei

2013.07.03. 08:38

Nézőpont: Egy kézfogás célja, értelme

<em>Bizonyítást nyert, hogy határozott diplomáciával érvényesíthetőek olyan nemzeti érdekek, amelyek nem valami vagy valaki ellen, hanem valamiért, illetve valakiért szólnak.</em> <strong>Nyéki Zsolt jegyzete.</strong>

Bizonyítást nyert, hogy határozott diplomáciával érvényesíthetőek olyan nemzeti érdekek, amelyek nem valami vagy valaki ellen, hanem valamiért, illetve valakiért szólnak. Nyéki Zsolt jegyzete.

A történelem úgy hozta, hogy hazánk sok szomszédos országgal határos: hét állam gyűrűjében éli hol csöndes, hol hangos küzdelmekkel tarkított mindennapjait. A szomszédság lehet áldás, de lehet török átok is (bár az időben és térben mért távolság folytán épp a törökkel nem állunk már perben, s haragban), de hogy nagy kihívás, az bizonyos. Napi szinten jelentkező feladat rendezni közös dolgainkat, megfelelni az egymás mellett élés szabályainak, és békésen intézni, ha vitás ügyeink támadnak. Aki hajlandó csak felszínesen is átfutni Közép-Európa, benne hazánk viszontagságos történelmét (a kontinensen sokan nem veszik erre a fáradtságot), láthatja, nem egyszerű küldetés – de talán nem is lehetetlen.

Ismét megcsillant a remény: nem tudom, tapsoltak-e állva valaha szerb országgyűlési képviselők magyar államfőnek, de a napokban megtették ezt. Történelmi pillanatként értékelhető, ezt itthon minden józan érzésű, gondolkodású ember látta, érezte és értette. Ugyan egy ember vívta ki a belgrádi nemzetgyűlés tiszteletét, ám a taps az általa képviselt országnak, vagyis valamennyi állampolgárának szólt. Kissé megkopni látszik az európai, mint jelző, de a szerb-magyar ellentét oldása így jellemezhető szakaszhoz érkezett: mindkét ország vezetése bocsánatot kért a múltban egymás ellen elkövetett bűnökért. Tudjuk, az uniós tagságra vágyó Szerbiának Budapesten át vezet az út Brüsszelig, s ez olyan kompromisszumokra készteti, amelyeket korábban elutasított, de az eredmény így sem csekély; különösen, ha azt nézzük, hogy alig húsz éve még tankokkal kívánták elérni fővárosunkat – a délszláv háború idején legalábbis többször felbukkant a szerb nacionalista retorikában.

Bizonyítást nyert, hogy határozott diplomáciával érvényesíthetőek olyan nemzeti érdekek, amelyek nem valami vagy valaki ellen, hanem valamiért, illetve valakiért szólnak. Ezt elmulasztottuk Románia csatlakozása idején, a mai napig szenvedjük is a következményeit. Mindeközben tény: közös dolgaink rendezésének már csak az esélye is felemelő érzés, ismerjük ezt 1987-ből, amikor Brassóban magyar és román diákok együtt tüntettek a diktatúra ellen, majd 1989-ből, amikor román, sváb vagy épp Gábor-cigány egyként állt ki a hatalommal dacoló magyar lelkész mellett. Akkor Erdélyben rossz fordulatot vett a megbékélés történelmi esélye, reméljük, most a két elnök magasba emelt kézfogása a vajdasági hétköznapok békéjében nyeri el célját és értelmét.

Ezek is érdekelhetik