„Felkeltem, és valahogy csúszott az idő...”

Nyíregyháza - Hajléktalanoknak rendeztek állásbörzét az Oltalom Szeretetszolgálat nappali melegedőjében.

Csendben hallgatták a börzére érkezett előadókat a teremben ülők, néha összesúgtak, bólogattak vagy a fejüket csóválták. Ott voltak, de egy kicsit mégsem...

Néhány másodpercben

– Most nem akarok elkezdeni tanulni, mert nem fejezném be – kezdte halk, rekedtes hangon Tilda. A fiatal, jól öltözött lány beszélgetésünk alatt végig eltakarta a száját, mintha félne elmondani, hogyan vezetett az útja a nappali melegedő teakonyhájáig. Szorongok, mert egy ideig én is része voltam az életének. Évfolyamtársak voltunk az általános iskolában.

– Kint voltam Hollandiában, a barátom hazaküldött, édesanyámmal összevesztem és ennyi – összegezte másodpercek alatt az elmúlt néhány hónapját, miközben tövig lerágott körmeit bámulta. Kértem, meséljen többet.

– Diákként hat évig dolgoztam gyárakban, közben elvégeztem az ápolónőit és a titkárnőit. Először egy fél évre mentem ki Hollandiába, megtanultam a nyelvet, plusz az angolt és a németet, de ha egyikkel sem boldogultam, elmutogatták, mit kell csinálnom.

– Hazajöttem, aztán újra visszamentem, amikor a barátom hívott. Igaz, akkor nem volt fix munkám, alkalmi melókat vállaltam: voltam paradicsomot szedni, aztán egy pékségben. Próbáltak rávenni „másra” is, de azt nem vállaltam. Amit kerestem, mind odaadtam a páromnak, de sose volt pénzünk. Az lett a vége, hogy kidobott. Összekapartam az utazás árát és hazajöttem.

– Itthon anyám azzal fogadott, hogy elbuktam. Sokat veszekedtünk, gyakran verekedésig fajultak a dolgok. Összepakoltam egy táskányi cuccot, és eljöttem. Nem akartam az ismerőseim nyakán lógni, rögtön a Bokrétára mentem (hajléktalanok éjjeli menedékhelye – a szerk.). Napközben itt vagyok, éjszaka meg ott.

Megfélemlítés

Bár banális a kérdés, hogy „Milyen egy hajléktalanszálló éjszaka?”, de mivel az emberek nagy része soha nem tapasztalja meg, muszáj volt feltennem neki. Gunyorosan elmosolyodott, és annyit mondott: bent különböző típusú emberek vannak összezárva, akikhez alkalmazkodni kell.

– Kötekednek, de azzal nem foglalkozom. Rosszabb, amikor eltűnnek a dolgaim, mert hiába tudom, hogy ki lopta el, hiába kérdezek rá, a szemembe hazudja, hogy nem ő volt, és még meg is fenyeget, hogy rám uszítja az akárkijét. Meg akarnak félemlíteni, de már nem foglalkozom velük.

– Másfél hétig dolgoztam a Legóban, de egy szombaton hazakérezkedtem, mert megszédültem. Elmentem hétfőn az orvoshoz, de nem adott visszamenőleg igazolást, úgyhogy bementem a gyárba és leszámoltam, úgyis kirúgtak volna. Egyébként nagyon rendes volt velem mindenki, tudták, hogy a szállóról járok be, sokan mondták, hogy ha bármi van, szóljak, mert segítenek. Megkínáltak cigivel, ha nekem nem volt. Amikor vissza akartam adni, volt, aki elfogadta, de olyan is, aki nem.

Nagyváros, több lehetőség

– Próbáltam a saját szakmámban is elhelyezkedni, elküldtem az önéletrajzom kórházaknak. Egyszer vissza is hívtak, de elkéstem az állásinterjúról. Hiába kértem elnézést, azt mondták, majd legközelebb. Egyszerűen nem tudom, hogy mi volt velem: felkeltem, és valahogy csúszott az idő... – jegyezte meg elmélázva, majd felocsúdva folytatta:

– Nemsokára megkapom azt pénzt, amit a Legóban kerestem, és megyek Pestre a volt barátomhoz, aki azt ígérte, hogy segít munkát keresni. Nekem mindegy, mit csinálok majd, csak dolgozzak, ha kell, takarítok. Nagyváros, több a lehetőség, mint Szabolcsban. Lakik fenn egy unokatestvérem is, nála elleszek pár napig, aztán keresek egy hajléktalanszállót. Viszem tovább a cuccaimat, az életemet. Nem nehéz, belefér egy utazótáskába.

KM-CSA